Magyar Pszichológiai Szemle, 2015, 70. 3/9. 649–660.
DOI: 10.1556/MPSzle.70.2015.3.9.
Könyvismertetések
NICHOLAS CARR: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet?
A sekélyesek kora*
Budapest: HVG Könyvek, 2014, 352 oldal
* Fordította: Németh Ádám
Nicholas Carr könyvének címe egy valóban
aktuális, és sokunkat foglalkoztató kérdést
vet fel, a szerző az internet gondolkodásformáló
hatásáról ír művében. Az alcím; A
sekélyesek kora előrevetíti Carr sötét gondolatait
a kérdéssel kapcsolatban.
Carr könyve számomra nemcsak szórakoztató
volt, hanem szakmai szempontból is
felkeltette érdeklődésemet. A sekélyesek korában
megtalálható mindaz, ami képes lekötni
az olvasók figyelmét; Carr személyes
életéből vett történeteket alkalmaz az egyes
témák átkötésére, de számos tudománytörténeti
adat, tény, érdekesség és szakmai kutatás
leírása is megjelenik a könyvben, mind
azon cél érdekében, hogy a szerző fő mondanivalóját
alátámassza; az internet valóban
hatással van a gondolkodásunkra, és nem
feltétlenül pozitív irányban.
Carr egész művében a címben megfogalmazott
kérdésre keres jól alátámasztott
választ. Könyvét azzal kezdi, hogy történeti
párhuzamok vonásán keresztül vezeti le a
tényt, amely szerint az internet valóban formálja
gondolkodásunkat. Ilyen párhuzam
Nietzsche írólabdájának története, amely
megváltoztatta tulajdonosának írói stílusát,
vagy a térkép és mechanikus óra elterjedése
gondolkodásra gyakorolt hatásának leírása.
A szerző az írás gondolkodásformáló hatásának
bemutatására nagy figyelmet szentel,
kialakulását, elterjedését az i. e. 4. évezredtől,
a sumér ékírás megjelenésétől Gutenberg
nyomdagépén át egészen a hipertext
formájú digitális könyvekig végigvezeti.
Számomra érdekes gondolatként jelent meg,
hogy már az ókori görögök is tartottak az
írás emlékezetet eltompító hatásától, ez a
gondolat nem a modern információs és
kommunikációtechnikai eszközökkel együtt
jelent meg.
Az írás történetének leírásába ékelődik –
mint szorosan hozzákapcsolódó téma – az
olvasási képesség alakulásának ismertetése.
Az olvasás történetében mintegy keretként
jelentkezik a legkorábbi szövegek olvasására
jellemző mély olvasási képesség hiánya (az
írásjelek és a szavak elválasztásának hiánya
miatt) és a mai, digitális világban szintén
uralkodó – a digitális dokumentumok hipertext
formája, a koncentrált figyelem hiánya
miatt megjelenő – felületes olvasás közötti
párhuzam. Kimondatlan kérdésként vetődik
fel; vajon veszélyben a hagyományos
olvasás és a papíralapú könyvek világa?
Megdöntheti-e ennek az eddigi újításoknak
(például fonográf, rádió, mozi, televízió)
olyannyira ellenálló könyvnek a hatalmát az
internet a maga folyton jutalmazó, megerősítésekkel
teli világával?
650 Könyvismertetések
Carr könyvében az olvasási képességek
megváltozásán túl olyan további – digitális
világ által előidézett – jelenségekkel is foglalkozik,
mint a multitasking, a koncentrált
figyelem hiánya, ezzel együtt a hosszú távú
emlékezet gyengülése.
A történeti párhuzamokon túl a szerző érvelése
során a tudományos kutatások eredményeit
is felsorakoztatja. Az agyi plaszticitással
kapcsolatos eredmények bemutatása
(egészen Freudtól a modern röntgengépekkel
és mikroelektródákkal végzett kísérletekig)
és azon kutatások leírásai, melyek
tevékenységeink ismétlődési gyakoriságának
hatását mutatják agyi áramköreink
erősödésére-gyengülésére, mind egymásra
épülve vezetnek odáig, hogy az olvasó megkapja
a választ a címben szereplő „Hogyan?”
kérdésre.
A szerző érvelése jól felépítve és alátámasztva
halad végig az egész könyv során,
hogy végül abban a megállapításban záruljon;
„A technológia lármás fejlődése […] elfojthatja
azokat a kifinomult érzékeket,
gondolatokat és érzéseket, amelyek csak a
szemlélődés és az elmélkedés hatására jutnak
felszínre” (280). Összességében tehát az
egész műben uralkodik a cím által is előrevetített
sötét kép jelenünkről és jövőnkről.
Faragó Boglárka
EKF, Eger
HUSZÁR TIBOR: A magyar szociológia története
Budapest: Osiris, 2015, 288 oldal
A magyar szociológiai életben évtizedeken
át vezető szerepét betöltő Huszár Tibor különös
feladatra vállalkozott. Történeti alaposságot
igénylő s filológiailag jól dokumentált
módon, ugyanakkor esszéisztikus
stílusban próbálja meg bemutatni tudománya
hazai történetét, lényegében az utóbbi
száz évben. A feladat meglehetősen jól sikerült.
A kötet keretei igen őszinték. Huszár
nem titkolja sem a kezdeteknél, sem a mai
helyzetnél, hogy a szociológia nem triviális,
nem kézenfekvő tudomány. A történeti vizsgálódásban
a szociológiát például nehéz elhatárolni
a többi társtudománytól. Emellett
keletkezésében, s mindmáig a sorsában is,
mindig központi szerepet játszik a legtágabban
értelmezett politikum. A szociológia,
miként Huszár érzékenyen rámutat, a XIX.
századvégi társadalmi mozgalmak keretében,
mint a társadalmi mozgalmak egyik
érvrendszere születik meg. Bármennyire is
törekszenek szenvtelenségre a társadalmi
tények elemzésében az olyan alapítók, mint
a kötetben is sokszor visszatérő Durkheim,
a társadalmi tények maguk, a rétegek és
osztályok, no, meg a pártok közti hatalmi
harcban eszközökké válnak.
Huszár különleges módszert választott a
bemutatásra. Intézményekről az egész kötetben
igen ritkán beszél, csupán két intézmény
szerepel külön fejezetben, a Magyar
Társadalomtudományi Egyesület és a Magyar
Társadalomtudományi Társaság, mint
a XX. század körének s hagyatékának riválisai,
illetve az 1920-as évek klebelsbergi
kultúrpolitikájának társadalomtudományi
megjelenítője. Kimarad mint intézmény
Huszár saját intézete a budapesti egyetemen,
s az MTA kutatócsoportja, illetve intézete
is. A jövő kutatóinak munkáját sokat
segítette volna a kiterjedtebb intézménybemutatás.
A könyv ugyanis nagy szerzők köré szerveződik;
17 „hősön” keresztül mutatja meg,
hogyan is bontakozott ki és milyen tényKönyvismertetések
651
anyagra épített a magyar szociológia. Jászi
Oszkártól húzódik az ív Némedi Dénesig.
Valójában a legtöbb szerzőnél, mint érzékeny
szociológushoz illik, egyszerre kapunk
élettörténeti és szakmatörténeti beállítást.
Honnan jött, kik formálták nézeteit, művei
mellett milyen szerepeket vitt a tudományos
közéletben, és így tovább. Az igazán részletes
azonban néhány fontos mű alapos elemzése.
Az egyik leghosszabb fejezetben, Erdei
Ferencet elemezve például, A futóhomok és
A parasztok kapnak részletes értékelést és
sokszor szándékosan anakronisztikus ítéletet.
Anakronisztikus ítéletet abban az értelemben,
hogy Huszár sokszor a későbbi fejlemények
fényében mutatja be a korai szociográfiai
műveket – nemcsak Erdeinél, hanem
Szabó Zoltánnál, Nagy Lajosnál vagy
Illés Gyulánál is – mint viszonylag adatszegényeket.
Az életutak bemutatása többnyire kézzelfoghatóvá
teszi a hősöket. Különösen igaz
ez azoknál, akiket mi magunk is ismerhettünk
még: Papp Zsolt, Andorka Rudolf,
Angelusz Róbert vagy Némedi Dénes, mint
hús-vér emberek jelennek meg előttünk,
akik egy mozgalmas kor sajátos hőseiként
képviselték a szakmaiságot, avagy miképp
Papp Zsolt, a tágan vett „német ideológia”
szeszcsempészetét a hivatalos pártideológiával
szemben.
Huszár Tibor könyve a pszichológus
számára is izgalmas olvasmány. Újra elgondolkoztat
ugyanis azon, hogy mi is a viszony
a szociológia, mint a társadalom egészére
vonatkozó tudomány, és az ember egészének
értelmezésére törekvő pszichológia között.
Bár Huszár ebben nem foglal állást, s a
könyvben még az olyan, életútjában a szociológusokhoz
közeli pszichológusok sem kerülnek
említésre, mint Mérei Ferenc, mégis
elgondolkoztat ezen a feszítő kérdésen.
Vannak helyek a könyvben, ahol a tudósok
sokszoros beágyazottsága miatt hiányérzet
támad az olvasóban. Erdei Ferenc munkásságát
említve, szinte semmi nem tudunk
meg a tudománypolitikus Erdeiről, vagy
Erdei ’56-os szerepéről. Szalai Sándor esetében
pedig, miközben a mai magyar szociológia
intézményesülésében játszott kitüntetett
szerepét világosan bemutatja a könyv,
keveset tudunk meg a fiatal pszichoanalitikus
Szalairól, vagy az érett Szalairól, aki a
magyar közegben egyszerre jelenik meg
mint Arisztotelész logikájának, az Organonnak
a fordítója, s mint a modern kibernetikai
szemlélet beemelője a magyar tudományos
gondolkodásba. Szalai gazdag életének
ezek a szociológián messze túlvivő mozzanatai
igencsak hiányoznak a pszichológus olvasó
számára.
Huszár meglehetősen elkötelezett politikus
ember. Ezért külön erénye a könyvnek,
hogy a tág értelemben vett baloldali szociológia
és a liberális gondolat összekapcsolása
mellett a konzervatív társadalomtudományi
gondolatból is sokat megmutat. Megismerjük
például a Társadalomtudományi Egyesület
és a Társadalomtudományi Társulat
tevékenysége kapcsán Apáthy István máig
izgalmas korai szociál-darwinizmust értékelő
munkáit, vagy Dékány István rendszerető,
szisztematikus szociológiai próbálkozásait
a társadalom leírására. Számos szerzőnél
megjelennek a különleges áthallások is. Nagyon
izgalmas, ahogy a történész Hajnal
István, mint sok modern magyar szociológus
különleges inspirátora jelenik meg, a sajátos
kommunikációs változásokat és a hétköznapi,
kicsiny változások mozgató erejű
dinamikáját előtérbe állító felfogásával.
Kétségtelenül hiányérzet támad az olvasóban,
amikor a mai korra, az utóbbi félszázadra
csak a lezárt életműveket mutatja be
Huszár Tibor. Saját munkája, az ELTE Szociológiai
Intézetének és Társadalomtudományi
Karának megteremtésével például
elkerülhetetlenül középpontba kellett volna,
hogy kerüljön. Általában is nehéz értelmezni
az intézmények és az intézményes
átalakulások előtérbe állítása nélkül egy
annyira intézménycentrikus, németes szerveződésű
társadalomban a társadalomtudomány
történetét, mint Magyarország.
Fanyalgás helyett szeretném azt hangsúlyozni,
milyen izgalmas a könyv. Letevés
nélkül olvastam végig, miközben megjelentek
bennem a hiányérzetek is. Két nevet
említenék. A klasszikus korból, a XX. század
elejéről hiányzik a Presztizs című munkája
652 Könyvismertetések
révén nagy nemzetközi hírnévre szert tett,
esszéisztikus társadalomelmélet-író Leopold
Lajos, a modern kor intézménytörténetéből
pedig Kulcsár Kálmán hatásának elemzése.
A baloldali elkötelezettségű szerző nyilván
nehezen tud megküzdeni érzelmeivel, amikor
Kulcsár bizonyos értelemben „doktriner
újító” szerepét kellene értelmeznie. Ez
azonban egy teljesebb magyar szociológiatörténetben
mindenképpen szerepet kell
majd, hogy kapjon.
Huszár könyve a teljesebb szakmatörténet
felé is fontos olvasmány. Ahhoz, hogy
megértsük a magyar szociálpszichológia történetét,
nagyon érdekes és tanulságos, hogy
nemcsak Leopold Lajos, hanem lényegében
Korniss Gyula esszéisztikus munkáitól kezdve
Mérei Ferencig, az egész magyar szociálpszichológia
története hiányzik a szociológiatörténeti
írásból. Ezt kell saját munkájukkal
kiegészíteniük a pszichológusoknak.
Pléh Csaba
CEU, Budapest
HELLER ÁGNES: Az önéletrajzi emlékezés filozófiája
Budapest: Múlt és Jövő Kiadó, 2015, 230 oldal
Heller Ágnes sok könyvében beszélt már
pszichológiai témáktól, az 1970-es években
oly nagy port kavart érzelemfilozófiától
kezdve az utóbbi években megjelent álomértelmezéséig.
Ez a könyv a pszichológusok
számára is igen fontos, hiszen a filozófus
mintegy „felveszi a labdát”. Komolyan nekiveselkedik
a mai pszichológia, elsősorban a
kognitív pszichológia szerteágazó emlékezésfelfogásának
értelmezéséhez. Viszonylag
részletesen bemutatja azokat a kategóriákat,
amelyek oly fontosak a pszichológusok számára,
mint például az epizodikus, a szemantikus
és az önéletrajzi (autobiografikus)
emlékezet viszonya. Minket, pszichológusokat
nem mindig elégítenek ki ezek szakmai
szofisztikáltságukban, de nem is ez a tét.
A tét valójában az, hogy az élményközpontú,
meglehetősen fenomenologikus első személyű
filozófiai értelmezés szembenéz azzal,
hogy emlékezetünk milyen sokféle módon
jeleníti meg a világot, utal a jövőre, és szervezi
személyiségünket. Eközben értékes és
figyelemre méltó értelmezéseket kapunk az
Én, a személy és a személyiség viszonyáról.
Heller Ágnes számára a személy és személyiség
eltérő kategóriák. A személyből fakad
a valódi személyiség létrehozása és kibontakoztatása.
A hozzám hasonló, az analitikus filozófián
szocializálódott emberek számára a könyv
kicsit hegeliánus. Ezt egyébként Heller Ágnes
nem titkolja, kedvenc szerzői Hegel és
Platón, akikhez vissza-vissza tér. A könyv
olvasmányélménye szempontjából ez azt jelenti,
hogy viszonylag kevés benne a szigorú
fogalmi elemzés, miközben fogalmi elemzésnek
véli a szóhasználatok esszéisztikus
felsorolását, amely igazából egy stilisztikai és
retorikai gyakorlattá válik. Nem kapunk világos
definíciót, elkülönítést a szerző számára
oly fontos Én, személy és személyiség,
vagy akár a pszichológiából részben átvett
szemantikus, epizodikus és autobiografikus
emlékezet viszonyáról sem.
A könyv két részre oszlik. Be kell vallanom,
hogy a második részt adó utolsó harmad,
amelyben az esettanulmányok találhatók,
számomra nem nyújtott különös élményt.
Valószínűleg azért nem, mert abban
reménykedtem, hogy az esettanulmányok
címen, konkrét személyek, konkrét biografikus
önvisszaadását fogja elemezni. Ehelyett
az esettanulmányok címén is Platónról,
Könyvismertetések 653
Derridáról, Hegelről, az akarat szabadságáról
és hasonlókról van szó, tehát nem adja
meg, amit mi, pszichológusok esettanulmányon
értünk.
Heller Ágnes számára rendkívül fontos
mozzanat az, hogy az egyén hogyan és milyen
életkörülmények között konstruálja
meg saját élettörténetét. Hogyan jelenik ez
meg mint szükséglet egy sajátos polgári világban,
és hogyan alakítják a „narratívák”
az ember szubjektív azonosságát. A narratívákkal
kapcsolatban az önéletrajzi emlékezéssel
is foglalkozó pszichológusban hiányérzet
merül fel. Heller Ágnes a narratívákon
valójában kategorizációkat és besorolásokat
ért. Hiányzik belőle az az elemző feszültség,
ami a mai narratív pszichológiai
megoldásokat általában élteti. Ezeket a szerző
egyébként viszonylag jól ismeri. Sokat
hivatkozik Jerome Brunerre, Katherin Nelsonra
és másokra, ugyanakkor kimarad a
narratíva központi szerepéből maga az időrendi
eseménysorozatokat szervező emlékezeti
mintázatképzés. A narratíva csak annyit
jelent Heller Ágnes számára – mint ahogy
sajnos ezt jelenti a politikai közbeszédben is
–, hogy van a duma, és a duma elnyomja a
lényeget. Ebből a szempontból érdekes hiányok
vannak a könyvben. Miközben Brunerre
sokat hivatkozik, az elbeszélés-központú
kollektív emlékezetfelfogások olyan eltérő
pólusú, de mégiscsak klasszikusai, mint
Frederic Bartlett vagy Maurice Halbwachs,
hiányoznak. Fájdalmasabb hiány Paul
Ricoeur, aki éppenséggel egy sajátos, istenértelmező
teológiai diskurzusban állítja előtérbe
az ember narratív önmeghatározásának
világát. Azért merem felvetni ezt a teológiai
diskurzust, mert Hegel és Platón mellett
Heller Ágnes referencia-rendszere a
Biblia, és ezen belül főképp az Ószövetség,
azt elemezve, hogy vajon ott hogyan jelennek
meg az autobiografikus és a más típusú
emlékezeti szerveződések.
A könyv egészét áthatja az a meglehetősen
gyakori liberális filozófiai gondolatmenet,
amely minden kategorizációt előítéletként
kezel. Előítélet, sztereotípia és séma –
Heller Ágnes szövegében összeolvadnak.
Minden kész megoldás valójában „előítélet”.
Nála fel sem merül az a probléma vagy gondolatmenet,
amely a pszichológusok számára
oly fontos, hogy a társas kategorizáció, s
egyáltalán mindenféle kategorizáció, milyen
ökonómiai előnyökkel bír az emberi gondolkodás
és a társas viselkedés szerveződésére
nézve. Hellernél minden besorolás negatív
konnotációt kap. Ez veszélyes út, de
nem idegen a mai szociálpszichológia jó részétől
sem. Olyan veszélyes út, amely nem
veszi észre, hogy egymás csoporthoz tartozónak
való kezelése nem feltétlenül negatív.
Az „előítélet” kifejezést használva minden
ilyen folyamatra alapvetően negatív felfogást
kapunk. Ez a negatívizmus egyébként
is erőteljesen megjelenik a könyvben. A társak
és az egyéni emlékezet viszonyában
Heller Ágnes számára kiindulópont a fiatal
Sartre felfogása. A másik tekintetének definíciós
szerepéről tudjuk, hogy az 1950-es
években Sartre-nál egy olyan gondolatmenetté
vált, amelynek lényege, hogy a pokol
valójában a mások világa. Hiányzik a
könyvből a társas-konstruktivizmusnak az
a pozitív építkező gondolatmenete, amely
James Mark Baldwintól Vigotszkijon át éppenséggel
a Heller által is többször hivatkozott
Catherin Nelsonig tart. A mások, nem
egyszerűen a fergeteges egyén érvényesülésének
korlátozói a társas besorolással, mint
Sartre-nál, hanem a teljes személyiség, az
öntudat kibontakozásának eszközei is.
Heller könyve érdekesen összehasonlítható
Pataki Ferenc szinte ugyanakkor megjelent
munkájával (Nemzet és baloldal). Pataki
mint pszichológus számára a nemzet és a
nemzeti hovatartozás elsősorban úgy jelenik
meg, mint egy olyan csoporthoz tartozási
kényszer, amely az ember kötődési viszonyaiból
vezethető le. Ez sem kézenfekvő felfogás,
hiszen hosszú az út a „magyar vagyok”
tézisétől addig, hogy engem babusgatott-
e a nagymamám, vagy sem. Heller Ágnes
számára a nemzeti hovatartozás kérdése
szintén alapvető probléma, de nála ez mint
a konstruktív kollektív emlékezet világa jelenik
meg. A konstruktív kollektív emlékezet
különleges kohó, amelyen keresztül állandó
társalgás van egyéni életsorsunk története
és a minket körülvevő, minket defi654
Könyvismertetések
niáló közösség története között. A nemzet
ezen belül csupán egy sajátos megoldás lenne.
Mindkét szerző küzd azzal a problémával,
hogy nehezen tudják értelmezni a nacionalista
gondolkodást képviselő embertömegeknél
azt a konkrét gondolat- és érzelemfolyamot,
amely elvezet a nemzeti hovatartozás
különleges érzelmi súlyozottságáig.
Az érzelem problémája valójában Heller
elemzéseiben – akkor is, amikor például
Assmann kulturálisemlékezet-értelmezését
kezeli – nem könnyű probléma.
Még egy hiányosságát említeném meg a
könyvnek, amely egészében izgalmas és elgondolkodtató.
A modernség egész problémája
Heller számára úgy jelenik meg,
mint az átkozottul individualista ember lehetséges
öndefiníciójának kérdése. Számára
Hegel és Rousseau adja a kettősséget. Nem
mutatkozik meg benne a modernségnek az
az értelmezése, amit például az éppenséggel
Heller által is pozitívan vállalt narratív önkép-
definiálás olyan képviselői hirdetnek,
mint Daniel Dennett a filozófia és David
Lodge az irodalomelmélet részéről. Maradjunk
ez utóbbinál. Lodge a modernség
olyan felfogását hirdeti, amely szerint az a
típusú individuum, amely olyan kegyetlenül
magányos Rousseau-nál, valójában pozitívan
keletkezik, mintegy kultivációja az
egyénnek az európai elbeszélési hagyományban.
Abban a hagyományban, amely
Cervantestől és Defoe-tól kezdve az ént állítja
majd szembe a körülményekkel és a
társadalommal, és ezzel egy olyan új személyiséget
állít előtérbe, amely nem tagadja,
nem is meghaladja, hanem kibontakoztatja
azt az Én-képet, amely kezdettől fogva velünk
van.
Heller Ágnes könyve izgalmas és fontos
olvasmány abból a szempontból, hogy egy
filozófus szemével nézi a világba való beletettség
kétféle meghatározottságának viszonyát,
amely viszony a pszichológus számára
is fontos. Az egyik meghatározottság a genetikai,
a másik pedig a társas körülmények
révén adott meghatározottság – mi, mint
egyének, e kettő sajátos küzdelmeként alakulunk
ki. Ezek a küzdelmek azonban, nagyon
eltérően alakulnak különböző korokban.
Miközben Heller Ágnes ezeket az eltéréseket
világosan látja – hiszen egész munkássága
az antik etika és a reneszánsz ember
értelmezésétől kezdve fél évszázaddal ezelőtt
ezekből az újításokból indult ki –, nem
igazán mutatja meg, hogy az utóbbi néhány
száz évben milyen újítások is jelennek meg.
Ez adja a legfőbb hiányérzetet ebben az izgalmas
munkában.
Pléh Csaba
CEU, Budapest
DANIEL C. DENNETT: Intuition pumps and other tools of thinking
New York: Norton, 2013, XIII+497 oldal
Daniel Dennet korunk fontos és elismert
filozófusa, aki igen komolyan veszi saját
munkáját: a gondolkodást. Lelkiismeretességét
jól jelzi, hogy szaktársainak többségével
ellentétben elmefilozófiai tanulmányai –
többek között Willard Quine és Gilbert Ryle
szárnyai alatt – igen korán elvezették az
alapvető kérdést (Hogyan működik az elménk?)
egészen új oldalakról felfejteni
igyekvő modern agykutatáshoz, majd az
agyunkat keletkezésében megérteni kívánó
evolúciós biológia meglátásaihoz. A saját
állítása szerint autodidakta, és tudása javát a
legjobb tudósokkal való beszélgetés során elsajátító
Dennett szerteágazó ismereteivel
felfegyverkezve azonban az „unalmas” tuKönyvismertetések
655
dományos kutatások helyett a „tiszta elméletek”
szakértője maradt, és eredeti szakmáján
belül segít tisztázni releváns biológiafilozófiai
és tudományfilozófiai álláspontokat
is. A legtöbb hivatásos gondolkodóhoz
képest szokatlanul mélyen a valóságban
gyökerező érvelését (a naturalizált filozófiát)
tudatosan terjesztő és másokon is számon
kérő Dennett, 18 könyv és közel 500 cikk
szerzőjeként mára temérdek tisztség és díj
méltó birtokosa, és elismerik az egyetemi
berkek mellett ismeretterjesztő és humanista
körökben is. Pedig az igazság kérlelhetetlen
fürkészésében nem mindig választja a
diplomatikus utat, és kiérlelt álláspontjának
kíméletlenül következetes képviseletével
kollégáinak tucatjairól szokása állítani, hogy
egyszerűen folyamatosan értelmetlenségekről
beszélnek. (Jelen könyvében külön zárófejezetet
szentel elsőéves filozófushallgatóknak,
hogy miként kell időben kiszúrni – és
óvatosan elkerülni – az analitikus filozófus
kollégákat.) Gondolkodásának tisztasága és
bátorsága posztmodern kultúránkban szinte
akarata ellenére is inkvizítori képességekkel
ruházza fel – és nem csupán analitikus filozófusok
ezrei számára jelent egzisztenciális
fenyegetést a puszta személye, de harcos újateistaként
is rettegik Amerika-szerte mindenhol.
Jelleméből fakadóan, és mert 50 éve következetesen
kitart álláspontjai mellett (elsősorban
fizikalizmus, neurál-darwinizmus
és kompatibilizmus – utóbbin a determinizmus
és a szabad akarat összeegyeztethetőségét
értve) Dennettnek pályafutása során
jó pár vitaszituációt volt alkalma átélni – és
főként: értékelni. Eközben nem csupán saját
érvelését sikerült fényesre csiszolnia, de
a vitapartnerei által alkalmazott technikákat
és nézőpontjaik gyengéit is egyre tudatosabban
azonosítania. És bár ifjúkora óta meghatározó
élménye, hogy a viták során az
emberek többnyire teljesen elbeszélnek egymás
mellett (az elmefilozófiát naturalizáló
programja is eleve a fogalmak és összefüggések
tisztázása miatt fontos), legújabb könyvével
tesz talán először átfogó kísérletet arra,
hogy ezt a problémát a gyökerénél kezelve:
közvetlenül a helyes gondolkodás
mibenlétéről meséljen nekünk. Igaz, az elmúlt
évtizedek általános nemzetközi tendenciája,
hogy a filozófia-tanszékek az érveléstechnika
diszciplínája felé sodródnak,
Dennett azonban – áldásos szokásához híven
– szembe megy kollégái gyakorlatával,
és a vitakultúra fejlesztéséhez a legkevésbé
sem a logika szabályait próbálja belénk
sulykolni. Gondolkodni ugyanis szerinte kifejezetten
nagyon nehéz dolog, és leginkább
az agyunkkal – az agyunkban – vívott harc
jellemzi. Ebből adódóan pár elvont szabály
alkalmazása semmire nem elég: ha valóban
el akarunk jutni vele bárhova, gondolkodási
segédeszközök tucatjaira van szükségünk:
„képzelet-tágítókra”, „fókusz-tartókra”, mentális
emelőkre, csigákra és pajszerekre egyaránt.
Könyvében a majdnem elfeledett népi
meglátás mintájára – „a kovács az egyetlen
mesterember, aki maga készíti a szerszámait”
– ezért valódi filozófusként, egy
edzett elme-kovács módjára kiválogatta számunkra
az elme megmunkálásához legfontosabbnak
tekintett szerszámait. Őszinteségéből
adódóan persze nem általában fontos
mentális pajszerek felsorolását választja, hanem
a saját gondolkodásmódja és álláspontja
megértéséhez legszükségesebbeket. Egy
ennyire önreflexív életpálya mellett (a „gondolkodásról
való gondolkodás”-t és az agykutatást
követően immáron a kutatásról való
gondolkodás mechanizmusait elemzi), ez a
lépés több mint védhető, és persze ő is büszkén
vállalja: „Egyik fő célom, hogy menetközben
feltárjam, mit is csinálok és miért”
(3).
Az intuíció-pumpákban tehát számtalan
mentális szerszámot kínál gondolkodásunk
tisztítására, és hétköznapi helyzetektől a
legbonyolultabb filozófiai problémák kezeléséig
sok praktikus tanáccsal lát el minket.
A gondosan egymásra épített fejezeteken
keresztül jól követhető és izgalmas módokon
biztos kézzel vezeti végig laikus és szakavatott
olvasóit egyaránt nemcsak számtalan
új és bonyolult tudományos tanulság befogadásához,
de egészen a tudat és a szabad
akarat kőkemény filozófiai problémáinak
megértéséhez. Művében ráadásul a téglák
gondos rakosgatása közben folyamatosan
656 Könyvismertetések
igyekszik a tervrajzot is láthatóvá tenni, és
töménytelen mennyiségű belső kereszthivatkozással
segíti megértenünk mikor hol
állunk a könyvben. További gesztusként a
400 oldalas könyvet többnyire önmagukban
is megálló pároldalas fejezetekből építi fel,
ahol a régóta használt érveit is segít nekünk
mélyebb összefüggéseiben, és valódi jelentőségüknél
fogva megérteni.
Az első fejezetben pár alapvető érveléstechnikai
módszert mutat be, mint amilyen
a jó szándék elve, a reductio ad absurdum érvelés
(Dennett szabadfordításában: by parody
of reasoning), vagy a középkortól használt
Occam borotvája, a terminusok és érvek
sokszorozásának kerülése. Szintén itt
találkozunk olyan megszívlelendő alapigazságokkal,
mint hogy ha valaha fejlődni szeretnénk,
akkor képesnek kell lennünk hibázni,
vagy, hogy amit egy laikusnak nem
tudunk elmagyarázni, azt bizony mi magunk
sem értjük. Ugyanakkor e többnyire
közkézen forgó meglátásokkal kapcsolatban
is ráébreszti olvasóját, hogy a szokásos érveléstechnikai
alapvetéssel szemben (a cél a másik
meggyőzése) a tét sokkal nagyobb: e szerszámok
valódi jelentősége abban áll, hogy segíthetnek
tisztázni saját álláspontunkat.
A második – a jelentés és tartalom fogalmait
körüljáró – fejezet bemutatja Dennett
világlátásának alappilléreit: az intencionalitás
és az anti-esszencializmus gondolatát. Előbbi
fogalom a pszichológiából származik és a
mások szándékaira vonatkozó automatikus
feltételezéseinket jelöli: tehát hogy gyárilag
teleologikusan gondolkodunk, azaz nem tudunk
nem célokat megsejteni a többiek cselekedetei
mögött. Az intencionalitás Brentanóig
visszavezethető fogalma itt a jelentés
instrumentalista felfogását jelöli: eszerint
eredeti vagy valódi jelentése a dolgoknak nincs
(vagy nem releváns) – a betöltött funkciók
azonban értelmezhetők. Ahogy kedvenc versünk
személyes (tehát számunkra „igazi”)
jelentése is sokszor független a költő eredeti
szándékaitól, egy régi vasaló használatakor
is felesleges azon lovagolni, hogy eredetileg
nem ajtótámasznak való. (Bővebben lásd
Daniel Dennett Az intencionalitás filofiája.
Budapest: Osiris, 1998.) Dennett ugyanakkor
félrevezetőnek tekinti e jelenség újabb
keletű ‘Theory of Mind – TOM’ elnevezését,
hangsúlyozva, hogy ennek lényege éppen
abban rejlik, hogy nem elméleti, hanem
nagyon is gyakorlati és ösztönös képességünk.
Tehát a pszichológián túlmutatóan
Dennettnél az intencionalitás fogalma elsősorban
a fizikalizmus bástyája, és annak felfogásához
szükséges, hogy a dolgok egyszerre
„vannak” és „csinálnak vmit”. Egyedül
ebből kiindulva láthatjuk isteni segítség
nélkül is működni az evolúciót: felismerve
hogy öntudatlan algoritmusok is képesek
funkciót betölteni. Az ehhez szorosan kapcsolódó
anti-esszencializmus fogalma az agykutatás
alapvető belátását tükrözi, hogy idegpályáink
annyira redundánsan és sokoldalúan
közvetítik a bennünk lévő képességeket,
hogy értelmetlen arról beszélnünk,
hogy az agyunk melyik része vagyunk mi –
ahogy problematikus lenne arról is, hogy
melyik testrészünk elvesztése után kezdünk
megszűnni mi magunk lenni. A fejezet legfontosabb
gondolati szerszáma ennek megfelelően
a későbbiekben tucatszám alkalmazott
tulajdonképpen kifejezés (the „sorta operator”),
amivel képessé válhatunk állításokat
megfogalmazni komplex rendszerek működéséről.
Mivel ugyanis a világ nem a halmazelmélet
logikájára épül, és a fekete-fehér
gondolkodásmód és a pontos definíciók
szinte sehol nem használhatók (az analitikus
filozófia tanszékeit leszámítva), csak ennek
segítségével tudunk kijelentéseket tenni arról,
hogy a vérlemezkék „tulajdonképpen
tudják”, hogyan kell elállítani a vérzést, és
egy sakkprogram „tulajdonképpen tudja”,
hogy mi a helyes lépés.
A következő – kitekintő – fejezetben a számítógépek
működését ismerjük meg könynyen
befogadható formában, a regiszter-gép
logikájától a Turing-gép felépítésén át a
Neumann-gép mechanizmusaiig. A számítógépek
működésének leírása az alapoktól a
virtuális gépekig elsősorban a két fenti alapfogalom
elmélyítését szolgálja, illetve a fizikalizmus
„az agyunk olyan mint egy számítógép”
analógiájának bemutatását. A felvilágosodás
elmefilozófusai vagy a kreacionisták
meggyőződése ellenére ugyanis az inKönyvismertetések
657
formatika korában letagadhatatlanná vált,
hogy igenis lehetséges egészen apró és primitív
lépésekből (idegkisülés) bonyolult és intelligens
gépeket készíteni – feltéve hogy kellően
sok egymásra épülő intencionális (funkciót
betöltő) szintet sikerül integrálnunk.
Ezen gondolat alaposabb kidolgozása a témája
az evolúcióról szóló fejezetnek, amely
egyre mélyülő példákkal szemléltetve segít
befogadni, hogy a „kellően sok” alatt valójában
milyen döbbenetes nagyságrendre is
kell gondolnunk. Itt kerül bemutatásra
Borges Bábeli könyvtára, és az itt testet öltő
végtelenség tömény érzékeltetésével (és az
erre épülő alesetekben való egyre mélyebb
lubickolással) sikerül képzeletünket addig
tágítania, míg reális esélyünk válhat a DNS
információtartalmának vagy az evolúciós folyamatok
hosszának a felfogására. (Mely
utóbbiban tudvalevőleg gyakorlatilag sosem
születnek mutánsok, és ráadásul azok is
szinte mindig hátrányos tulajdonságokat
rejtenek – de évmilliárdok alatt mégis el
tudtunk jutni idáig.) A darwini gondolat
Dennett számára konkrétan a legjobb ötlet
a világon, és egyben az egyik legfontosabb
mentális pajszer, ami – a mesebeli „tökéletes
sav” mintájára – mindenen átrágja magát,
amivel csak találkozik, és az egész világról
alkotott elképzelésünket fenekestül felforgatja.
Kedvenc témáját számtalan példával
illusztrálva a fejezet (és az evolúció;) talán
legfontosabb (az előzőekkel párhuzamos)
tanulsága a ‘competence without comprehension’
tétele, vagyis hogy az emberek világával
ellentétben az állatoknál egyáltalán
nem szükséges sem a tudatosság, sem a
megértés ahhoz, hogy elképesztő trükköket
alkalmazzanak túlélésük érdekében. Orgel
második törvényét idézve – az évmilliárdokon
keresztül következetesen alkalmazott
trial and error módszer döbbenetes erejéről:
„az evolúció okosabb nálad”.
Az intelligens tervezés híveinek szapulása
után, a gondolkodási eszközkészletünket
feltöltve kezdi meg Dennett lendületes támadását
az analitikus filozófusok ellen a tudat-
ról szóló fejezetben. Egyfelől keményen
bírálja a „fotel-filozófusok” módszertanát,
akik a tudományos kísérletek eredményeit
negligálva mindmáig az introspekció megbízhatatlan
eszközére, illetve kreált gondolatkísérleteikre
támaszkodnak – elménk működésének
megismeréséhez ezekkel szemben
a „heterofenomenológia” bevett, bár eddig
nem néven nevezett kísérleti gyakorlatát
javasolja. Másfelől az emberi tudat mibenlétét
kényszeresen misztifikáló álláspontokat
belülről is szétcincálja, és a közkézen forgó
gondolatkísérletek tucatjaiban mutat rá
súlyos szerkezeti hibákra. Többek között a
Descartes-tól kölcsönzött csiliagon (ezer oldalú
polygon) példáján bemutatja, hogy
attól, hogy valamiről azt hisszük, hogy „elképzeltük”,
még lehet, hogy semmi nem
történt az agyunkban. Erre rímelve levezeti,
hogy a kváliák létezése (vminek a szubjektív
élménye) annak ellenére is értelmetlen feltételezés,
hogy mostanra sok kognitív pszichológust
is megfertőzött ez a fogalom.
Nem utolsósorban pedig darabokra szedi a
mesterséges intelligencia lehetetlenségét bizonyítani
hivatott „kínai szoba” gondolatkísérletét
Searle-től. A mese hiányzó részleteinek
elképesztően alapos elemzésével bizonyítva,
hogy a történetet valójában nem is
lehet elképzelni – és a levezetettnek beállított
tanulsághoz egyáltalán nem tudunk eljutni.
Az utolsó nagy fejezetben a szabad akarat,
közelebbről a kompatibilizmus van terítéken,
amely Dennett szerint korunk legnehezebb
és egyben legfontosabb problémája.
Ezzel párhuzamosan a tárgyalásmód
is sokkal visszafogottabb, vitriolos kritikák
helyett óvatos kérdésekből épülnek a fejezetek,
és a legfőbb állítás a tudat kapcsán már
elhangzott észrevétel, hogy az emberek jelentős
többsége tévesen képzeli magát szakértőnek.
Csak mert nekünk is van elménk
(tudatunk, akaratunk, szemünk) még elég
nagy valószínűséggel értjük teljesen félre
ezek működésének alapjait. A laikusok (és
analitikusok) leggyakoribb hibája ez esetben,
hogy az „abszolút” szabad akarat elérésében
reménykednek, ami nem csupán a
jog felfogásával összeegyeztethetetlen, de
önmagával is: logikailag ugyanis ez a teljesen
random cselekedetekkel egyenértékű,
amire kisebb csoda, hogy egyesek (például a
frankfurti példák hívei) kívánatos képes658
Könyvismertetések
ségként is képesek gondolni. (Ezzel szemben
a „befolyásoltság alatt aláírt szerződés”
jogi esete a „praktikus” véletlen hatásköre,
ahogy a kő-papír-olló játékban elért sikerhez
is csak ennyi szükséges.) A felelősségteljes
viselkedésnek viszont nem a „teljes okozatlanság”
az előfeltétele, hanem pont ellenkezőleg,
a következmények tudatos figyelembevétele.
Dennett ebből adódóan itt kollégái
helyett elsősorban a tudósokat feddi
meg – igaz önmagához képest szokatlanul
óvatos hangnemben – és arra emlékeztet,
hogy bármilyen neurobiológiai érveket hozzunk
is fel, fennhangon hirdetni a szabad
akarat „bizonyított” hiányát elképesztően felelőtlen
cselekedet. Szabad akaratunk érzetének
hiánya ugyanis sokkal súlyosabb lelki
és anyagi károkat fog eredményezni, mint
bármilyen rosszul meghozott döntésünk.
Dennett a 400 oldal során meggyőzően
bizonyítja a bevezetőben tett állítását, hogy
gondolkodni szörnyűségesen nehéz – ha neki
talán nem is, de kollégái többsége számára
látványosan. A nehézségek pedig szerteágazóak,
és legalább annyira származnak
képzelőerőnk hiányából, mint fantáziánk
túlhasználatából. Ezért a legkevésbé sem
javasolja számunkra a logikus gondolkodást,
mert nem lát sok értelmet sem a halmazelméletbe
beleszuszakolható fekete-fehér állításokban
(mindenki vagy kopasz vagy nemkopasz),
sem a teljesen légből kapott feltételezésekben
(mi van ha egy őrült tudós irányítja
az idegrendszeremet, vagy ha belém
csap a villám és zombivá változom?). Dennett
zsenialitását jól mutatja, hogy az analitikus
hozzáállást tucatnyi oldalról aknázza
alá párhuzamosan, és Wittgenstein és a
nyelvfilozófia említése nélkül rántja ki a talajt
több rétegben kollégái lába alól. Érvei
pedig nem csupán könnyen befogadhatóak,
de ellenfeleit sokszor közvetlenül saját fegyvereikkel
semmisíti meg, kifordított gondolatkísérletekkel
(„Clapgras”) és olyan meghatóan
egyszerű ellenpéldákkal, mint hogy:
1. ha minden emlős anyja emlős, akkor
2. emlősök mindig is voltak – de 3. az evolúció
szerint ez lehetetlen, tehát emlősök
nincsenek. A fantáziájukat zabolátlanul elengedő
(a tényeket felfogni viszont képtelen)
filozófusokkal szemben a könyv alapján
valódi képzelőerővel sokkal inkább azok a
tudósok rendelkeznek, akik például az evolúció
elképesztően hosszú folyamatának
megértésére, vagy az agyműködés felfoghatatlan
összetettségének feldolgozására vállalkoznak.
Ezzel párhuzamosan olvasóitól
leginkább a képzelőerő „tudatos szabályozását”
kérve, a könyvben szereplő mentális
szerszámok közös metszete az alaposság és a
részletekre való figyelés képessége.
A számtalan érdekes és praktikus gondolati
pajszer bemutatása mellett a mű külön
szépsége, hogy Dennett kifejezetten jól ír –
ami valószínűleg szorosan összefügg az alapos
gondolkodással. Ez ugyanis nem csupán
a befogadás élményét emeli, hiszen lehetővé
teszi olyan finomságok átadását,
hogy a gyenge álláspontokat gyakran stilisztikai
jegyekről is felismerhetjük (például a
„nyilván” szó használatáról). A tudatos nyelvhasználatból
adódik az is, hogy kihasználva
az angol nyelv nemi érzékenységét, példáiban
következetesen minden tudós, informatikus
és pilóta nőnemű, ahogy minden páciens
és áldozat férfi – folyamatosan felébresztve
szunnyadni készülő képzelőerőnket.
De az önreflexivitás és nagylelkűség a gondolatfolyam
egészére is jellemző: folyamatosan
jelzi, épp milyen érvelési hibákat követ
el a már felsoroltak közül, és büszkén érvel
alig pár lap különbséggel hol a definíciók
veszélyei, hol a definíciók elengedhetetlensége
mellett. Becsületére legyen mondva,
még az önreflexivitással sem esik túlzásba,
és a legnehezebb filozófiai problémák elemzésénél
következetesen „elfelejti” kimondani
a bonyolult terminus technikusokat, és
ezáltal észrevétlenül lopja be tudatunkba a
wittgensteini gondolatmenet mellett többek
között az emergencia problémáját is.
Ha tehát máshonnan nem tudnánk, ez a
könyv is elegendő annak alátámasztására,
hogy Daniel Dennett párját ritkítóan éles
eszű és bátor gondolkodó, aki jó íróként és
kiváló pedagógusként képes kollégái mellett
laikusok tízezreinek gondolkodására hatni –
közvetlenül és közvetetten egyaránt. Ismeretterjesztés
mesterfokon – ajánljuk mindenkinek.
Liska János
PhD-diák, BME
Könyvismertetések 659
ZIMMER MÁRTA: Arcészlelés
Budapest: Akadémiai Kiadó, 2013, 138 oldal
Dr. Zimmer Márta (egyetemi adjunktus,
pszichológus, matematikus) 2013-ban, az
Akadémiai Kiadó gondozásában megjelent
Arcészlelés című könyvében többek között
olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mi
minden olvasható le egy emberi arcról, hogyan
vagyunk képesek egyáltalán felismerni
társaink arcát, vagy, hogy mit jelent az arcvakság;
és ezen ismeretek összessége hogyan
hasznosítható a mindennapokban.
A kognitív tudomány szerint az arcok egy
olyan egyedi ingercsoportot képeznek,
amely maga után vonja az egyedi kódolás és
idegi reprezentáció szükségét. Arcunk különböző
alkotórészekből áll (két szem, orr,
száj), és néhány esetben ugyan elég egy karakterisztikus
komponens észlelése a felismeréshez
(például Chaplin bajusza), de a
legtöbbször mégis több információ együttes
feldolgozása szükséges a multidimenzionális
döntés meghozásához. Az ismert kutatási
eredmények is arra engednek következtetni,
hogy az arcokat nem „darabonként” tesszük
össze magunkban, hanem az egész ingert
egységként kezeljük, tehát konfigurális feldolgozást
végzünk.
Az arcfelismerés tudományos megközelítése
egészen a XX. század második feléig
nyúlik vissza. Zimmer bemutatja a téma
legmeghatározóbb korai modelljeit, amelyek
közül Bruce és Young (1986) elméletét
emeli ki. Eszerint az arcészlelés nagyrészt
egymástól elkülönülő információk feldolgozásának
halmaza, és a felismerés számos
diszkrét, egymást követő szakaszokon jelenhet
meg.
Zimmer könyvében az arcészlelés fejlődési
jellegzetességeit is górcső alá veszi. Az
általa összegyűjtött empirikus kutatások
eredményeiből megtudhatjuk például, hogy
a csecsemők születésük pillanatától érdeklődnek
az arcok iránt, hogy inkább preferálják
édesanyjuk arcát más női arcokhoz
képest, vagy, hogy az arcfeldolgozásban a
csecsemők kezdetben inkább a külső információkra
támaszkodnak (például haj), és
csak későbbi életkorokban veszik figyelembe
az arc belső vonásait.
Emellett átfogó ismertetést kaphatunk az
arckifejezések érzelmi színezetével kapcsolatos
legfontosabb kutatási eredményekről is,
amelyek közül különösen érdekes, hogy az
Ekman-féle univerzális érzelmek (boldogság,
szomorúság, félelem, harag, undor, meglepődés)
közül a boldogság (mosoly) kódolása
eltér a többitől: felismerése lényegesen egyszerűbb
és gyorsabb. Ebből a felismerésből
született a kérdés, hogy egyáltalán képesek
vagyunk-e megkülönböztetni a valódi boldogságot
(Duchenne-mosoly) a hamis érzelemtől,
a színlelt mosolygástól. (Vizsgálati
eredmények szerint 7 éves korunktól vagyunk
képesek rá.)
Zimmer könyvében külön fejezetet szentelt
az arcokról leolvasható szociális ingereknek
is, hangsúlyozva hogy – habár az életkor,
a nem, a szépség vagy a tekintet iránya
elhanyagolt területei az arcfelismeréssel
kapcsolatos tudományos fejtegetéseknek –,
mégis legalább annyira fontosak, mint az
identikum vagy az érzelmi arckifejezések.
A szerző a már említett viselkedéses vizsgálatok
bemutatásától a következőkben az
arcészlelés idegi reprezentációja felé „veszi
az irányt”. Az EEG-vel regisztrálható kiváltott
potenciálok közül kiemelkedő az N170/
N200, amely feltételezhetően az arcészlelési
folyamat strukturális kódolási fázisát tükröző
korai agykérgi jelzés. Ezenkívül még jelentős
az N250, mint az arc ismerősségére
való szenzitivitás idegi jelzése, valamint az
N400, mint a szemantikus információk feldolgozását
jelezni hivatott eseményfüggő
kiváltott potenciál.
660 Könyvismertetések
Az újabb agyi képalkotó eljárások (fMRI)
megjelenésével lehetőség nyílt az arcészlelés
pontosabb idegi feltérképezésére. A kezdeti
kutatások három különböző agyterület jelentőségét
emelték ki: az FFA (fusiform face
area), az OFA (occipital face area) és az STS
(sulcus temporalis superior) szerepét az arcfeldolgozásban.
A James Habxy és munkatársai
által a 2000-es években végzett kutatások
bebizonyították, hogy a fent említett
agyterületek elsősorban a vizuális kódolásban
vesznek részt: ezek együttese alkotja az
arcfeldolgozás „mag-rendszerét”.
A humán arcészlelés tudományos bemutatása
során elengedhetetlen az arcfelismerési
zavar (prozopagnózia) jellegzetességeinek
ismertetése is. Összességében elmondható,
hogy minden arcfelismerési zavarral
élő személyre („arcvakra”) az explicit arcfelismerés
zavara jellemző. Problémáik valószínűleg
abból erednek, hogy képtelenek
egy arcról elég precíz és hatékony perceptuális
reprezentációt létrehozni, amit később
a szemantikus tudásuk elérésére használhatnak.
Az arcfelismerési zavarok csoportosításakor
elsősorban fejlődési (öröklött)
vagy szerzett arcfelismerési zavarról beszélhetünk:
míg a veleszületett arcvakok a külső
jegyeket figyelik, az arcok „letapogatása”
során a szerzett zavarral élők általában a
száj környékét nézik. Ugyancsak eltérés figyelhető
meg közöttük az érzelmi arckifejezések
feldolgozásában is. Ennek megfelelően
mindkét csoport esetén a sajátos diszfunkcióra
jellemző idegrendszeri aktivitásbeli
mintázateltérések is megfigyelhetők.
Zimmer a teljesség igényére törekedve
még olyan fejlődési zavarokat – mint például
a korai vizuális depriváció hatásai, az
autisztikus spektrumzavar vagy a Williamsszindróma
– és pszichiátriai kórképeket (például
szkizofrénia, depresszió, szociális szorongás)
is bemutat, amelyek magunkban
hordozzák az arcfelismerési zavar kialakulásának
lehetőségét.
A könyv vége felé megismerkedhetünk a
korábban említett kutatásokból származó tudományos
ismeretek alkalmazási lehetőségeivel
is. A szerző véleménye szerint az arcfeldolgozás
elsősorban a rendőrségi/bűnügyekben
válik kulcskérdéssé: nem mindegy
ugyanis, hogy a szemtanú felismeri-e a
bűnözőt, és ha igen, arra milyen körülmények
között képes. Érdemes lehet felmérni
a szemtanúk megbízhatóságát, mert a különböző
nemi jellemzők, életkori sajátosságok,
az esemény után eltelt idő vagy az átélt
stressz is befolyásolhatja döntésüket, a csoportos
torzításokról nem is beszélve.
A rendőrségi ügyek során a szemtanúk
felidézését ma már elsősorban – felváltva a
rendőrségi rajzolók fantomképeit – az egyre
fejlettebb arcrekonstruáló rendszerek segítik.
A számítógépek térhódításával megjelentek
az olyan digitalizált programok, mint
az Identi-Kit 2000, a FACE 3.0 vagy az
E-FIT, amelyek mind fotószerű komponenseket
mutatnak be a szemtanúknak. Tehát
láthatjuk, hogy a legfejlettebb technika
igyekszik felhasználni a kutatási eredményeket,
a kutatási és fejlesztési folyamatnak
azonban még közel sincs vége az arcészlelés
területén.
Véleményem szerint a kötet (vagyis a szerző)
legfontosabb érdeme, hogy széles körű,
átfogó tudásanyag ismertetésére törekszik,
mellőzve a tudományos állásfoglalást. Sőt,
Zimmer őszintén biztatja az olvasót a bemutatott
ismeretek továbbgondolására és a tudományos
igényű kérdésfelvetésre. Ezenkívül
úgy gondolom, hogy külön kiemelendő
az arcészlelés jellegzetességeinek minél pontosabb
megismerésének igénye az alkalmazási
területek sokszínű bemutatása által.
Összességében az olvasó egy kivételes,
olykor meghökkentő információkkal szolgáló,
ám kifejezetten ösztönző tudományos
művet ismerhet meg, amely mind a laikus,
mind a szakember számára egyaránt HASZNOS
és érdekes olvasmánynak bizonyulhat.
Noszik Nóra