BOROS GÁBOR és PÓLYA TIBOR (szerk.): Szenvedély, szerelem,

narráció. Filozófiai és pszichológiai tanulmányok

Budapest: ELTE Eötvös Kiadó, Világosság könyvek VI. kötet, 2014,

241 oldal

A könyv Boros Gábor közel egy évtizede

folytatott, rendkívül tanulságos szakmaközi

erőfeszítéseinek egy újabb eredménye. A

Descartes és Spinoza érzelemelméletéből

kiinduló filozófiatörténész, Boros az utóbbi

évtizedben megpróbálja hazai közegben is

újra felvetni a szakmaközi együttműködést,

elsősorban filozófusok és pszichológusok között

az érzelmek újraértelmezéséről. Fontos

próbálkozás ez, amely egyszerre kísérli meg

helyretenni a kognitív tudományok kissé

eltorzított intellektualisztikus emberképét és

azt a szakadást, amely vagy fél évszázada

jellemző a hazai közegben: filozófiai fogalmi

elemző és fenomenológiai attitűd egyrészről,

másrészről pszichológiai tétel. A 15 tanulmány

izgalmasan mutatja meg ezt az új

integrációs próbálkozást. Nem fogom egyenként

ismertetni őket, hanem megpróbálom

két szempontból, az érintett kérdések, illetve

az érintett diszciplínák felől vizsgálni a tanulmányokat.

Maguk a kötet szerkesztői három nagy

fejezetre osztják az anyagot. Az 1. fejezet az

aktivitás–passzivitás szembeállításával az érzelem

mint ’kitettség’, illetve az érzelem

mint ’aktivitás’ problémáját állítja előtérbe.

Bodor Péter határozottan érvel egy később

is érintendő társas-konstrukcionista modell

keretében a mellett, hogy az érzelmek

mintegy felelősséget is involváló aktív állásfoglalások

a személy részéről, s nem tekinthetők

pusztán valamilyen ’kitettség’ következményeinek.

A 2. fejezetben A szerelem és ésszerű indokok

címen a tanulmányok a kötet vezető témáját,

a szerelmet elemzik filológiailag és faktuálisan.

A 3., legnagyobb fejezet pedig a

narratív hozzáállást mutatja be Érzelmek és

történetek címen. Én egy kicsit másként fogok

haladni.

Az első mozzanat, amely figyelemre méltó,

hogy miért éppen a szerelem kerül oly

mértékben előtérbe a kötetben. Mi pszichológusok

tudjuk, hogy a pszichológia a 20.

században egészen a ’60-as évekig a negativisztikus

érzelmek világában élt. Legfontosabb

témája az agresszió és a szorongás

elemzése volt. Sokat fanyalogtunk ezen, kerestük

a pozitív érzelmeket, hogy azután az

utóbbi három évtizedben mindenhonnan

előretörjön a pozitív pszichológia hulláma.

Érdekes s méltánylandó módon a kötet

nem is próbál beilleszkedni ebbe a pozitív

pszichológiai lelkesedésbe. A lelkesedés helyett

valóban egy pozitív érzelemkör bejárására

törekszik a szerelem tekintetében. A

szerelem egyszerre kulcskérdés az érzelemelméletben

az intenzitás és az individualitás

miatt. Ezt járja körbe a kötet két külföldi

szerzője. Ronald de Sousa, a neves érzelemfilozófus

készülő monográfiájának egy fejezeteként

mutatja be a szerelmet mint az intenzitás

mellett az individualitás révén is különös

érzelmi állapotot. Számára a szerelem

kitüntetett mivolta abban rejlik, hogy egyetlen,

nem helyettesíthető konkrét emberhez

kapcsolódik, s az individualitás szempontjából

emberi mivoltunk egyik definiáló jegye.

Eva Laquieze-Waniek ehhez kapcsolódó

dolgozata viszont éppen azt mutatja meg,

hogy a pszichológiában oly központi szerepet

játszó indulatátvitel (transzferencia) problémájában

a szerelem individualitása szűnik

meg. Az indulatátvitel terápiás helyzetben

nagy szerepet játszó elemzése éppen az

egyéni történetet és a konkrét személyhez

kapcsolódást akarja visszaállítani, miközben

a páciens állandóan másokra akarja átvinni

a valahonnan származó intenzív érzelmeit.

Ruzsa Ferenc azt mutatja meg, miként a

kötet számos tanulmányában idézett Oatley

és Jenkins is kiemelik, hogy illúzió azt hinni,

hogy a szerelem csak valahol a mi trubadúrkultúránkban

keletkezett, és félreértelmezése

az európai szellemi hagyománynak.

Nem így van, hiszen például az Ind

kultúrában is központi szerepet játszik. Nagyon

szép szövegeken keresztül láthatjuk,

hogy a szerelem égető ereje és a szerelem

különleges kapcsolata az erotikával milyen

nagy szerepet játszik ebben a látszólag személytelen

kultúrában. A szerelem mindanynyiunk

definiáló jegye – mondhatnánk. Ebből

a szempontból érdekes, hogy a kötet

szerelemmel foglalkozó tanulmányaiból hiányzik

két szerző a pszichológusolvasó számára.

Az egyik természetesen Robert

Sternberg, aki igen sokat tett háromdimenziós

szerelemelméletével, az intimitás, az

elkötelezettség és a szenvedély pólusainak

összekapcsolásával annak érdekében, hogy

megértsük, hogy a pozitív, affiliatív érzelmi

viszonyok és kötődési rendszerek keretében

miért és miben van oly fontos szerepe éppen

a szerelemnek. A másik hiányzó szerző

Paul Ricoeur. Nem annyira, mint a szerelem

taglalója, hanem, mint olyasvalaki, aki

az ebben a kötetben is oly nagy szerepet játszó

narratív perspektívák felvételével olyan

sokat tesz azért, hogy megértsük, az ember

különleges vonása az elbeszélt és az elbeszélésből

másokra vetítve megjelenített identitás.

Hogyan alakul ki testi egyediségünk

mellett az a különleges társas egyediségünk,

mely az Én-elbeszélésekhez tapad. Ricoeur

személyiség fogalma és identitás fogalma

mint a fenomenologikus filozófia és a pszichológia

érintkezési felülete hiányzik az olvasó

számára.

Test és lélek viszonya természetesen minden

érzelmi megfontolás számára központi

jelentőségű, így e kötetben is vezető probléma

lesz. Boros Gábor kiváló Descartestanulmánya

egy tévedésből indul ki: a pszichológusok

világában is oly nagy szerepet

játszó Antonio Damasio Descartes tévedése c.

munkájának tévedéseire mutat rá. Arra a

tévedésre, amely filológiailag félrevezetően

állítja be Descartes-ot, mint olyan szerzőt,

aki számára a testetlen lelki világ lenne

egyedül vonzó és fontos. Boros bemutatásában

Descartes mind levelezésének, mind

A lélek szenvedélyeinek részletes elemzése

alapján olyan szerzőként jelenik meg, aki az

érzelmek elemzésében a pszichoszomatikus

interakció álláspontján áll. Ez az alternatív

Descartes-olvasat sokat hozzátesz ahhoz,

hogy helyesen lássuk Descartes jelentőségét

a mai pszichológiai érzelemelméletek szempontjából

is. Természetesen a pszichológusok

számára Damasio nemcsak azért fontos,

mert valami félrevezetőt mond Descartesról,

hanem főként azért, mert különleges

szomatikus marker hipotézise beleilleszkedik

azokba a felfogásokba, amelyek az érzelmeket

megkonstruált mozzanatoknak

tartják, ahol az ember legmagasabbnak tartott,

például tervezési műveletei kapcsolódnak

a saját testi reakció értelmezéséhez. Ez

a testi típusú megkonstruáltság mozzanat

hiányzik a kötet társas-konstrukcionista

megközelítést szorgalmazó számos tanulmányából.

Bodor Péter igen határozottan

kiáll a mellett, hogy a különböző testi modellek,

még a Schachter–Singer-féle, ún.

interakciós modell is alulreprezentálják az

érzelmek megkonstruált jellegét. Az érzelmek

társas konstrukciója Bodor számára

egyben, mint láttuk, egy aktív emberkép

előtérbe állítása is. Van azonban egy mozzanat,

ami hiányzik Bodor konstrukcionista

felfogásából. A konstrukcionistáknak állást

kellene foglalniuk abban, hogy hogyan is

vélekednek az érzelmet interpretáló mai

ún. megtestesültségi (embodiment) felfogásokról.

Ezek a felfogások, úgy képzelik,

hogy az érzelem egy metaforikusan, a saját

magunk számára értelmezett testképnek –

gondoljunk csak Gordon Lakoff vagy Kövecses

Zoltán munkáira – az állandó rávetítése

a világ eseményeire. Amikor úgy gondolkodom,

hogy érzelmeim egy fazékba bezárt

gőzként rotyognak, ezért úgy képzelem el,

hogy felforrok a dühtől, akkor a sajátos testi

metafora válik egy konstruált társas metafora

alapjává. Nem azt mondom, hogy számomra

ezek az elképzelések vonzóak. Csak

éppen a tisztán konstrukcionista felfogások

valahogy meg kellene, hogy küzdjenek

ezekkel. Varga Katalin a másik oldalát mutatja

meg a testiségnek. Ő nem általában

bírálja az érzelmek testiségelméleteit, hanem

egy konkrét mozzanat, az oxytocin

sorsán keresztül mutatja be a modern testi

alapú érzelemkutatás buktatóit és irányzatait.

Az oxytocin, ez az 1955-ben leírt és leírója

számára Nobel-díjat eredményező hormon,

kezdetben a méhösszehúzódásáért és

a tejelválasztásáért lesz felelős. Majd a szexuális

örömérzésért, majd mindenféle ellazulásért,

később a neuro-ökonómiai kísérletekben

és spekulációkban a bizalomért is.

Varga, miközben a nőgyógyászati alkalmazásokkal

kapcsolatban is nagyon kritikus,

világosan rámutat arra, hogy itt a központi

és perifériás oxytocinhatások sokszor indokolatlan

összemosása folyik. Látjuk, hogy az

oxytocinnak milyen különleges jelentősége

van az emberi kapcsolatokban, ezt mutatják

például a fajközi összehasonlítások is, nem

szabad könnyű analógiákat keresnünk. A

testiség új elméletei éppen arra kellene,

hogy törekedjenek, hogy a saját test megjelenítése,

a testtel kapcsolatos hormonális

hatások és a központi idegrendszer hormonális

hatásainak világos viszonyát tisztázzák.

A kötetben számos filozófiai dolgozat járja

körül azt a kérdést, hogy milyen tulajdonítási

viszonyok is vannak az érzelmek világában.

Olaj Csaba, Husserl, Heidegger és

Dilthey munkáiban követi azt az örökséget,

amely Brentanótól kezdve küzd azzal a

problémával, hogy van-e érzelmi intencionalitás.

Ullmann Tamás pedig azt a Freudfilológiából

is jól ismert problémát elemzi,

hogy lehet-e utalási viszony nem tudatos

érzelmek tekintetében? Tudnak-e személy

számára is titokban utalni érzelmeink valami

másra? Weiss János érdekes módon mutatja

be újra Riesman aktualitását. A „magányos

tömeg” koncepciója, amely számunkra

a ’60-as években mint a konformizmus

és a kreativitás szembeállítása jelent

meg, ahogy azt a diákmozgalmak is gondolták.

Mára ez úgy jelenik meg, mint annak a

dilemmának a képviselője, hogy hogyan

tud az ember büszke individuum lenni

aközben, hogy nem válik teljesen csoportkonformistává.

Büszkeség és konformizmus

dilemmája és feszültsége kétségtelenül a

mai társadalomnak is visszatérő problémája.

A filozófiai dolgozatok sokkal finomabban

mutatják be azt a filozófiai hagyományt,

amely a pszichológusok számára többnyire

csak Sartre érzelemkönyve nyomán jelenik

meg. Ezekben is, miként a kötet egészében,

fájóan hiányzó egy név, Kurt Lewiné. A

konstrukcionista felfogások, de a fenomenológiai

értelmezések is nagyon sokat tesznek

azért, hogy a kontextus újraértelmezését

állítsák előtérbe az érzelmek megértésében.

Ebben a folyamatban azonban már az alaklélektanos,

fenomenológiai ihletésű emócióértelmezésben,

például Sartre ihletésénél is,

de még a kontextuális testi érzelemfelfogások,

Schachter és Singer munkáinak inspirációjában

is, Kurt Lewinnek kitüntetett

jelentősége volt. Lewin nemcsak egy történeti

tényező itt, hanem valójában minden

érzelmi kontextualizmus kiindulópontja.

A narratív felfogás központi szerepet játszik

a mai érzelemértelmezésben, mint számos

társas konstrukcionista felfogásban általában

is. A kötetben is nemcsak a címben,

hanem az egész hozzáállásban kivételes szerepe

van ennek. Sajó Sándor mutatja meg,

hogy a narrativitás a filozófiai érzelemelméleteknek

is kitüntetett mozzanata. Három

pszichológiai munka empirikusan is megközelíti

ezt a problémát. Pólya Tibor, a

nemrég elhunyt László János narratív pszichológiai

iskolájának eredményeit összegzi

abból a szempontból, hogy a történetekben

észlelt érzelmi dinamika és az elbeszélői

perspektívából elmondott érzelmi dinamika

hogyan jelenik meg a történetek idői szerveződésében,

illetve átszerveződésében.

Papp-Zipernovszky Orsolya, Bálint Katalin

és Kovács András Bálint munkája pedig jól

szerkesztett és narratív szempontból dekonstruált

rövidfilmek értelmezése közben

mutatja ki a narratív filmértelmezés és az

érzelmi dinamika kapcsolatát. Nagyon izgalmasan

a filmnézőktől menetközbeni diktafonfelvételeket

kértek reakcióikra, s ezeket

értelmezték különböző kategóriák szerint.

Mindebből az derült ki, hogy filmértelmezés

közben az érzelmi azonosulás és az

érzelmi belevetítés egyszerre jelenik meg

mint emocionalitás és mint a film szerkezetével

való logikai megküzdés. Berán Eszter

és Unoka Zsolt munkája pszichoterápiás folyamatokat

elemez a narratív perspektíva

szempontjából. Annak az avantgárd pszichoanalízis-

értelmezésnek a képviselői ők,

amely szerint a gyógyulás valójában egy új

elbeszélő perspektíva felvétele a klienst, a

személyt befolyásoló életeseményekre. Finom

elemzésekkel azt mutatják meg, ami

magának a terápiás folyamatnak a szempontjából

közhelynek tűnik, nyelvi jegyeiben

azonban nem közhely. Egyszerre van

szükség érzelmi involváltságra a terápia sikeressége

érdekében. Ha ez nincs, nincs

érzelmi involváltság, nem halad előre a terápiás

folyamat. Ugyanakkor a túl intenzív

érzelmek, akadályozzák a terápiás haladást.

Összefoglalva, a kötet figyelemre méltó

próbálkozás arra, hogy egymáshoz közelítse

a pszichológiai és az elsősorban fenomenológus

filozófus érzelemértelmezőket, és sokat

tett azért, hogy a pozitív érzelmek kutatása

egy pozitív interdiszciplináris keretet is

kialakítson idehaza.

Pléh Csaba

CEU, Budapest

 

SÁNDOR KLÁRA: Határtalan nyelv

Budapest: Szak Kiadó, 2015, 488 oldal

A magyar szociolingvisztika egyik vezető

szereplőjének könyve kiváló összefoglalás a

nyelv egy különleges értelmezéséről. A „különleges

értelmezés” lényege szerint a nyelv

alapvetően nemcsak a társas érintkezés eszköze,

hanem szerkezetében és működésében

is a társas és társadalmi szempontból

kiindulva érthető meg. Ehhez járul egy

olyan attitűd is, amelyet a cím is jelez. Sándor

Klára értelmezésében a határtalan egyrészt

egy társas nyelvészeti, vagy, ahogy

mások mondani szokták, szociolingvisztikai

attitűdöt jelent, amely szerint a nyelveknek

és a nyelvi változatoknak nincsenek éles határaik.

Nincsenek éles határok például az

egyes nyelvjárások vagy az egyes regiszterek

között, de a nyelvhatárokon sem, gondoljunk

akárcsak a szlovák–lengyel nyelvhatárra,

a nyelvek között sem. A nyelv maga

egy körvonalazatlan – itt Szathmáry Eörs kifejezését

használom a nyelvi lokalizációra –,

amőbaszerűen működő szerkezet. Határtalan

a nyelv abban az értelemben is, hogy az

emberek érintkezése során az emberek között

nagyon sok átlépés van a látszólag éles

határokban. Másrészt határtalan a nyelv abban

a „mentális reprezentációs” értelemben

is (azért teszem ezt idézőjelbe, mert Sándor

Klára nem nagyon szereti a reprezentációs

szóhasználatot), hogy a nyelv megvalósító

rendszere a fejünkön belül hálózatos rendszert

követ. Sándor Klára, részben hasonlítva

egyébként Paul Smolenskyhez vagy

Andy Clarkhoz, a nyelv szociális értelmezéseiben

feltételezett határnélküliséget egy

konnekcionista, párhuzamos hálózatelvű felfogással

értelmezi. A nyelvben sosincsenek

éles határok, hanem általában életlen halmazok

vannak, vagy prototípusok érvényesülnek.

A pszichológus – de akár Smolensky

– szempontjából itt tetten érhető egy hiányzó

mozzanat. Mi is úgy gondoljuk, hogy

a prototipikus szerveződés az észleléstől a

szemantikáig áthatja az emberi kategorizációt.

Ugyanakkor az ember különlegessége,

amely mentálisan a metakognitív műveleteiből,

szociálisan pedig a koordinációs

igényből fakad. Mi állandóan létrehozunk

éles határú kategóriákat is. Ezeknek az éles

határú kategóriáknak is vannak jobb és

rosszabb példái. Hogy Johnson Laird híres

példáját vegyük: a 24 páros szám, miként az

1372 is, de azért a 24 ’jobb’ páros. Ezt a másodlagos

igényt az éles kategorizációkra

Sándor Klára, mint oly sok más prototípussal

érvelő reprezentáció is, kifelejti az emberi

megismerésből.

Sándor Klárának természetesen vannak

hősei és vannak kitüntetett helyei. A hősei

közül a legjellegzetesebb magyar kutató

Kontra Miklós, aki sokat tett a magyar

nyelvállapot feltárásáért mind az országként

felfogott Magyarországon, mind pedig

azért, hogy megértsük a környező országokban

beszélt magyar nyelvi változatok

helyzetét. Egy másik hős ugyancsak a magyar

nyelvhez köthetően Gál Zsuzsa, aki a

nemzetközi irodalomban is egyedülálló úttörőként

írta le a nyelvváltás meghatározóit

a burgenlandi magyarság körében. Hogyan

vált színtereket a magyar nyelv és hogyan

szűkül be, hogyan függ ez össze a gazdasági

körülményekkel az Ausztriába került közösségben.

Nemzetközi hősei közül a vezető

teoretikus Uriel Weinreich, aki a nyelvi

kontaktusok elemzésével és elméletével annak

a liberális attitűdnek a képviselője a

nyelv társadalmi megértésében, ahol a nyelvet

mindig használataiból bontjuk ki; nincs

eleve meglévő értéke vagy értéktelensége a

változatoknak. A pszichológusok számára

ismerősebb követője William Labov, aki a

nyelv társadalmilag tagolt és ugyanakkor

helyzetileg érzékeny leírásában máig mintaadó

kutató és elméletalkotó. Úttörő abban

az értelemben, hogy ő dolgozta ki azokat a

provokáló, részt vevő megfigyelőmódszereket,

amelyeket a modern technológia megjelenése

előtt képesek voltak feltárni a valós

nyelvi változatokat. Magyarítom a példát: a

-ba, -ban váltakozás meghatározóit fel lehet

tárni olyan helyzetekben, ahol az adatközlő

egy naiv áruházi alkalmazott vagy biztonsági

őr lesz, akit a beépített ember a következő

kérdéssel közelít meg. Hol van a Gyermekosztály?

Vagy: Hová kell menni gyerekcipőért?

A válaszok pedig: A másik épületbe. Vagy: A

másik épületben. Labov sokat tett azért is,

hogy a nyelvi változatok részletes leírása

New Yorkban vagy például egy Boston

melletti Martha’s Vineyard-szigeten összekapcsolja

a pragmatikus használati szabályokkal,

a társalgás és a történetbe illesztés

elveinek megismerésével, s feltárja azt is,

hogy milyen rejtett társalgási szabályszerűségek

irányítják beszélgetéseinket. Sándor

Klára másik nemzetközi hőse Peter

Trudgill, aki a beszélés néprajza és a rendszeres

leíró szociolingvisztika egymáshoz

illesztésében vált kiemelkedő szereplővé.

Sándor Klára jellegzetes terepe a magyar

közegben a csángó nyelvhasználat kérdése.

Sándor Klára igen részletesen bemutatja a

csángóság többféle vándorlási és nyelvi eredetét,

s azt a drámát, ahogyan a magyar

nyelv ellen fokozatosan küzdeni kezd meghökkentő

módon az elrománosodott katolikus

egyház. Egy másik jellegzetes terep a

kreol-pidgin nyelvek vizsgálata. Sándor

Klára részleteiben megmutatja, hogy a számos

naivitás, amely ezeket a nyelvi változatokat

egyszerűen valamilyen eltorzított forrásnyelvnek

tartja, nem tartható elképzelés,

s ehelyett sokkal részletesebben kell vizsgálnunk

őket, nem csak egy kontinuumként.

Az evolúciós gondolatot a nyelvre értelmezve

Sándor Klára igen fontosnak tartja, részletesen

taglalja azonban azt is, hogy a rendszeren

belüli evolúció milyen kitüntetett,

izgalmas kérdése a nyelvi változás és a nyelv

társadalmi élete. Kis gondot jelent az, hogy

Saussure elleni nagy lendületében igen keveset

beszél a rendszerről és a rendszer változásáról.

Annak értelmezése is hiányzik a

könyvből, hogy mit eredményez az új technológia

a nyelv társadalmi beágyazásának

megértésében. Az új technológiák egyrészt

kínálják a tengernyi új adatot arról, hogy

hogyan is él a nyelv. Furcsa új korrelációkat

tesznek lehetővé, külső és belső nyelvi reprezentáció

összevetésében. Az új technológiák

teszik például lehetővé, hogy standard

szövegek összehasonlításával olyan ökonómiákat

tárjunk fel, mint az, hogy a szóhossz

és a szókincs mérete egy-egy nyelvi közösségben

meglehetősen érdekes negatív korrelációt

mutat Nettel adatai szerint. Minél

nagyobb a morfológia, annál szegényesebb

az alapszókincs, másrészt minél gazdagabb

az alapszókincs és minél szegényesebb az

alaktan, annál többen beszélik a nyelvet. Ez

a furcsa korreláció eredményezi azt, hogy a

nagy birodalmi nyelvek, gondoljunk csak az

angolra és a kínaira, rendkívül szegényes

klasszikus értelemben vett alaktani nyelvtannal

rendelkeznek, hiszen a birodalmi

nyelveknek sok másodiknyelv-tanulójuk lesz

felnőtt korban is, amikor nehéz már az

alaktan részleteit elsajátítani, megbirkózni

az önkényes morfológiával.

Sokat foglalkozik a könyv nyelv és politika

viszonyával. Igen ironikusan és szépen

bemutatja, hogy stilisztikai tanácsadásban

hogyan lesznek a nyelvészek spin doktorokká,

s hogyan vezet ez néha a sokszor általuk

kialakított politikus hiteltelenségéhez,

éppen azért, mert túl csavarossá vált a retorikájuk.

Sándor Klára pozitívan kezeli azt a

kritikai diskurzuselemzést, amelynek jellegzetes

képviselői az ő számára Bourdieu és

Foucault. Ez a hozzáállás a nyelvi hatalom

és a politikai hatalom közötti viszonyokat

próbálja feltárni. Az az igazság, hogy azóta,

a guruk elhunytával ez az irány is hiteltelenné

vált. Sokan értelmezik úgy, például a

szociológiában, hogy a Bourdieu által hirdetett

elitellenesség és a szimbolikus tőke

állandó hangsúlyozása valójában a saját elit

szerep fenntartásának volt eszköze.

A könyv kritikusan ismerteti a nyelvi

standardizáció és a nyelvi tervezés egész

problémáját. Igen izgalmasan veti fel azt,

hogy miért ingadozik különböző korszakokban

a nyelvőrködés és a nyelvvesztés

vagy a nyelvromlás körüli aggodalom. Nehéz

választ adnunk arra, hogy a mai magyar

társadalomban miért vált ez annyira

kitüntetetté. Önmagában arra utalni, hogy

a globalizáció vagy a globalizációtól való félelem

indokolja ezt – nem elég. Sándor Klára

itt nem válaszokat ad, hanem világosan

exponálja, hogy itt valódi és megmagyarázandó

tudományos kérdésekről van szó.

Ugyanakkor a standardizáció és nyelv és

politika viszonyának kérdése szorosan kapcsolódik

a nyelvi emberi jogokhoz is. Sándor

Klára kiáll amellett, hogy az emberi jogok

egy különleges fajtája az anyanyelvhez

való jog, illetve az ahhoz való jog, hogy a

kétnyelvűségi helyzetekben ne kivonó, az

egyik nyelvet, a kisebbségi nyelvet elnyomó,

hanem additív legyen a társadalmi stratégia.

Hozzátehetjük ehhez, hogy mi, pszichológusok

tudjuk számos kutatásból, például

Kovács Ágnes Erdélyben meg Olaszországban

végzett kutatásaiból, hogy a kétnyelvűség

már igen kicsi gyerekkortól számos intellektuális

előnnyel is jár. Egyszerűen a

szempontok, a partnerek szempontjának

állandó figyelemmel kísérésével felgyorsítja

és kifinomultabbá teszi azt az egyetemes

emberi vonást, hogy mindig a másiknak

való gondolat és szándéktulajdonításon keresztül

gondolkodunk a társas helyzetekről.

A magyar nyelvművelés stratégiáit elemezve

Sándor Klára ironikusan mutat rá,

hogy olyan rejtett elvek, mint az egyértelműségre

törekvés, igen félrevezetőek, s

mindig csak lokális maximumra tudnak törekedni.

A kétértelműség kiirtása igencsak

naiv igény. Tulajdonképpen az ehhez kapcsolódó

stigmatizációs tényező, a stigmatizációs

mozzanatok továbbadása s ennek a

nyelvi központosítással való kapcsolata igen

fontos liberalizáló üzenetei a könyvnek.

Hová is vezet mindez? Olyan felfogáshoz

a nyelvről, ahol a nyelvet csakis társas közegében

lehet és érdemes értelmeznünk. Ez

fontos új szemlélet. Ugyanakkor egy kis hiányérzetemet

is kifejteném. Sándor Klára

alaposan áttekinti a fentiekre vonatkozó

tényanyagot mind a magyar, mind a nemzetközi

szakirodalomban. Azzal azonban kevéssé,

illetve csak a jelszavak szintjén foglalkozik,

hogy a nyelv hogyan eszköze a közvetlen

társasságnak, mi a társas szempont

viszonya a nyelvtani szerveződéssel. A pszichológusok

számára olyan központi kérdések,

hogy mi a nyelv és tudatelmélet, a másoknak

való gondolattulajdonítás kapcsolata,

s ezzel a nyelv átfogó kulturális szerepe,

kimaradnak a könyvből. Kimaradnak

ugyanúgy, mint ahogy az a probléma is,

hogy a nyelvtani kategóriák és a nyelvtani

kategorizáció hogyan kapcsolódnak az emberi

társas cselekvés szerveződési viszonyaihoz.

A Sándor Klára által is fontosnak tartott

Michael Tomasello elméletei például,

azt a még 19–20. század fordulóján, majd az

1970-es évekre jellemző grammatikai lelkesedésre

visszavezethető felfogást újítják

majd meg, amely szerint a nyelvtan kategóriái

a társas cselekvés kategóriájából erednek.

Arról van itt szó, hogy az olyan kategóriák,

mint az alany, a tárgy vagy a dativus

visszavezethetőek a cselekvésszerveződés kategóriáira,

ahol megkülönböztetünk ágenst,

fogadót és a cselekvés célját. A nyelvtan ebben

a felfogásban is a társas viselkedés mikrokozmoszából

emelkedne ki. Ennek beillesztése

a társas nyelvészetben fontos újabb

interdiszciplináris feladat.

Pléh Csaba

CEU, Budapest