Nemrég jöttél vissza az egyesült államokbeli Indiana Egyetemről, ahol a Magyar Program keretében tanítottál. Volt például egy Magyarország 1890 és 1945 között című kurzusod – ez egy pszichológiatörténeti óra volt?
Ha valaki ott tanít – ez általánosan jellemző –, akkor nemcsak mint szakmabeli, hanem mint nemzetének, országának kulturális képviselője is jelen van. Ott a mindenkori magyar vendégelőadókkal szembeni elvárás, hogy kell tartani egy „sztenderd” történeti kurzust. Én azért nem politikai eseménytörténetet, hanem inkább kultúrtörténetet próbáltam tanítani, de ezzel együtt ez nem pszichológiatörténeti kurzus volt. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy több száz diák veszi föl ezeket az órákat: legfeljebb öt-hat diák volt ott, akik valamilyen oknál fogva Közép-Európára specializálódtak, volt, aki tudott szerbül, volt, aki szlovénul, és néhányan magyarra szakosodtak. A magyar tárgyú kurzusokat nem csak a magyar specializációsok vehetik és veszik fel, ezért a kurzusok eléggé bevezető jellegűek, de szerencsére van már számos angol nyelvű bevezető tankönyv is ezekhez az áttekintésekhez.
Min dolgoztál kint az oktatás mellett?
Leginkább az angol nyelvű pszichológiatörténetemen, amiben nagyon nagy segítséget jelentett az Indiana Egyetem könyvtára (mivel főleg olyan típusú dokumentumokkal foglalkozom, amelyek papíron vannak, és nem érhetők el elektronikus formában), ahol sokkal több lehetőség volt például tizenkilencedik századi anyagok tanulmányozására, és ez nagyon nagy könnyebbséget jelentett. Több kiadóval tárgyaltam a majdani kiadást illetően, de az amerikaiak szerint túl ambiciózus és átfogó a koncepcióm, az ő elvárásaiknak speciálisabb témák feldolgozása kellene. Ebben a véleményben valószínűleg implicit módon benne van, hogy – főleg a tizenkilencedik századot érintő kutatásaim nyomán – jóval fontosabbnak tartom az európai pszichológia hatását a pszichológiatörténetre, mint ahogy azt Amerikában szeretik gondolni.