Az evolúciós pszichopatológia
történeti előzményei
Pléh Csaba
Az evolúciós pszichopatológia kibontakozása az utóbbi kétszáz évben abba a keretbe
illeszthető, amelyet Erns Mayr (1982) fogalmazott meg világosan, mint a proximális
és disztális okok kettősségét a viselkedés magyarázatára. Miként az élőlényeknek
van fi logenezisük és ontogenezisük, az egyes morfológiai formáiknak és
viselkedésformáiknak is van közvetlen testi értelmezésük és eredetük. Bátki Annával
fogalmaztuk meg ennek a keretnek az értelmezését a pszichopatológiára. „A ma
uralkodó biológiai pszichiátria magyarázati logikáját tekintve a proximális okokat
tekinti elsődlegesnek. A tünetet és a betegséget valamilyen idegrendszeri keretben,
például egy neurotranszmitter vagy egy vele kapcsolatos receptor idegrendszeri
megoszlásával magyarázza. Ez a magyarázat szigorúan oksági, és a természettudományok
egyetemes fi zikalizmusába illeszkedik.” (Bátki és Pléh, 2008, 142). Ugyanakkor
már a 19. században is megfogalmazódott a mentális zavarok disztális elmélete
is. Disztálison itt a hosszú, evolúciós léptékű kibontakozásra történő visszavezetést
kell érteni, kibontakozásra, illetve valamiféle előtörténeti zavarra hivatkozó
magyarázatot, például atavizmus, degeneráció és hasonló gondolatok segítségével.
Valójában annak a történeti előzményeit keressük itt, amit korábbi dolgozatunkban
úgy jellemeztünk, mint az evolúciós pszichológia mai evolvált mechanizmusokat és
adaptációkat feltételező gondolatmenetének a betegségekre való értelmezését.
Az evolúciós pszichopatológiában:
1 A megírás során Lyonban a Collegium Lyon vendégszeretete támogatott. Az egri Eszterházy Károly
Főiskolán pedig egy TÁMOP program. Mindkettejüknek köszönöm a kiváló munkafeltételeket és a
bizalmat. A dolgozat a Társadalmi Megújulás Operatív Program IKT a tudás és tanulás világában –
humán teljesítménytechnológiai (Human Performance Technology) kutatások és képzésfejlesztés címet
viselő, TÁMOP-4.2.2.C-11/1/KONV-2012-0008 azonosítószámú projekt keretében készült. A projekt
az Európai Unió támogatásával és az Európai Szociális Alap társfi nanszírozásával valósult meg.
Mesko_1.indd 36 2014.10.06. 10:05:12
???? 37 ????
AZ EVOLÚCIÓS PSZICHOPATOLÓGIA TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI
1. „Evolvált” mechanizmusokat tesznek föl a tünetek mögött.
2. Új elemzéseket ajánlanak a betegség pszichodinamikájáról, például a depresszió
és agresszió összefüggéséről (lásd 3. fejezet). Ezek újak abban az értelemben,
hogy a dinamikus pszichiátria klasszikus nézeteihez vagy a biológiai
pszichiátria ma uralkodó nézeteihez képest frissek és érdekesek.
3. A genetikai elemzést gyakran összekapcsolják a lelki zavarok disszociatív
felfogásával, s a mentális architektúra moduláris, részfeladatokat feltételező
koncepciójával.
4. A kórformákat mint adaptációk versengését is értelmezik. Például felteszik,
hogy a félelem egy adaptáció, amelyet azonban mindenféle kontrollmechanizmus
ellenőrzése alatt tart, a félelem beilleszkedik a valóság ellenőrzését
biztosító funkciók körébe. Ha azonban ez elszabadul, akkor fóbiák és szorongások
alakulnak ki.
5. A kórformákat értelmezik úgy is, mint elszaladt mechanizmusokat. Hasonlóan
az étvágyszabályozásban és számos testi tényezőnél elszaladt mechanizmusokat
vélünk felfedezni (Csányi és Miklósi, 2010) a félelem vagy a paranoia
keletkezésében is. Olyan mechanizmusok rejlenek mögötte, amelyek
rendesen adaptívak, mint például a féltékenység. Mint Buss (2002) klasszikus
elemzéseiből tudjuk, ez igencsak adaptív, ugyanakkor túlszaladva paranoid
működések alapja lehet.
Az evolúciós gondolat közismerten három területen ihleti meg a pszichológiát.
Az egyik terület az adaptációs gondolat és annak felismerése, hogy a mentális világ
egy sajátos, alkalmazkodási szervezési módot teremt. Hosszú hagyományú gondolatrendszer
ez, amely James és Dewey funkcionális pszichológiájától Th orndike
próba-szerencse tanuláselvén keresztül a Skinner-féle instrumentális tanuláson át
az evolúciós pszichológiáig tart. Vezérelve, hogy az adaptációs elv, s ennek alapeszménye,
a kétciklusú változás, vagyis a sok változat generálódása és az ebből történő
szelekció kiterjeszthető az egyéni életre is. Ez az adaptációs gondolat tágan értelmezve
igen sok evolúciós pszichopatológiai eszményt hordoz magában. Az egyik
ilyen a szuboptimális tervezet problémája. Hibás az evolúciótól optimális, mérnöki
tervezetet elvárni, hisz az evolúció mindig a meglévőből barkácsol. Gilbert (1998;
Gilbert és Allan, 1998) bemutat számos testi példát, a nyelőcsőtől kezdve a gerinc
és a két lábon járás rögös viszonyáig. A francia genetikus Francois Jacob (1977) a
sokszor elfelejtett antropológus Lévi-Strauss (1962) fogalmából, a barkácsolásból
indul ki, míg a mai kognitív tudósok és az evolúciós pszichológusok az optimalizációból
indulnak ki. Úgy gondolják, hogy az evolúció azért választott ki bizonyos
megoldási módokat az emberi megismerés és érző világ ácsolatában, mert ezek a
legjobbak, optimálisan működnek. Optimálisan abban az értelemben is, hogy erő-
forrásaikat a legjobban használják fel, nem pazarolnak, mindig hoznak megoldást,
a megoldásokban a kontextust a lehető legteljesebben fi gyelembe veszik. Marcus
(2008) egy kis könyvében mutat rá a panglossi optimalizáció tarthatatlanságára,
abból kiindulva, hogy szinte sosem törekszünk optimális megoldásokra. Az emberi
elme felépítésének evolúciós üzenete nem panglossi üzenet. Nem arról van
szó, hogy épp azért működünk így, mert így vagyunk leghatékonyabbak, hanem
azért működünk így, mert nagyon sok egymást keresztező idői korlát között kell
döntéseket hoznunk. Vannak ebben evolúciós idők és tényleges cselekvési idők. Az
ember elfogadható megoldásokat keres. Az elfogadható megoldások preferenciája
miatt sokszor szennyezett eljárásmódokat alkalmazunk, és szennyezett megoldások
is jönnek létre. Kínálkozó példa erre az emlékezet. Marcus szerint ez az önbecsapások
és félrevezetések középpontja. Emlékezeti rendszerünk azért olyan megbízhatatlan,
mert eredendően semmi szükségünk nem volt arra, hogy néhány perc
vagy néhány nap múlva pontosan emlékezzünk például arra, hogy ki mit mondott,
vagy arra, hogy hogyan voltak pontosan elrendezve a pénzdarabok az asztalon.
A szuboptimális tervezet a pszichopatológia evolúciós alapja. Gilbert (1998)
kiemel néhány patogén lehetőséget: versengő adaptációk (pl. együttműködés és
bizalmatlanság), optimális tapasztalati beállítás felbomlása tartós fejlődési stressz
esetén, megváltozott környezet. Ehhez kapcsolódik az adaptációs gondolat másik
pszichopatológiai vonatkozása. A patológiás folyamatok mint fejlődési zavarok a
szó pszichológiai értelmében véve epigenetikusan, az egyéni élet során bontakoznak
ki a versengő rendszerek beállítása közben.
Az evolúciós gondolat másik ihletésea fejlődés és az összehasonlítás eszménye,
amely két formát ölt. Az egyik formája az összehasonlító pszichológia, a másik formája
a fejlődéslélektan. A fejlődéslélektan gondolatmenete természetszerűen vezet
el pszichopatológiai értelmezésekhez olyan kitüntetett fogalmak segítségével, mint
az érzékeny vagy kritikus periódusok. Waddington (1957) neves „evolúciós tájkép”-
hasonlatában az evolúció bizonyos preferált utakat jelöl ki, de az egyéni életút zötykölődései
bizonyos elágazásoknál eltéríthetik az egyént ettől az eszményi úttól. Az
egyéni élet során érzékeny szakaszok vannak, gondoljunk például a kötődésnek a
mai pszichopatológiában oly központi fogalomrendszerére. Ezek evolúciós eredetűek.
Mintegy szenzitivizáltak vagyunk, előfeszítettek arra, hogy bizonyos személyekkel
érzelemdús kapcsolatokat alakítsunk ki, s ezek a kapcsolatok mintát képeznek
további kapcsolataink számára.
Van azonban az evolúciós elméletnek egy harmadik vonatkozása is, amelyben
a pszichopatológia fogódzókat talál. Ez az egyéni különbségek előtérbe állítása. Az
egyéni különbségek az egész darwini gondolatmenetből alapvetően következnek,
hiszen a gondolatmenet lényege, hogy
1. fenotipikus variáció van,
2. ebből kiválasztódnak bizonyos adaptív mozzanatok,
3. valamilyen mechanizmussal ezek rögzülnek.
Ez a „valamilyen rögzítési mechanizmus” a 19. században az evolúció körüli gondolkodókat
is nagyon megosztja. Egymással küzdenek és sokszor egymáshoz át is
járnak, mint például a lamarckiánus és a szigorúan darwini felfogások. Lamarckiánuson
értem azokat, melyek felteszik, hogy a szerzett tulajdonságok valamilyen
formában öröklődnek, darwininak azokat, amelyek az öröklött változatok túlélési
értékét annak tulajdonítják, hogy azok valamilyen értelemben beváltak, de a beválási
ciklusból nincs visszacsatolás a változat generálási ciklusára nézve.
A disztális magyarázatok többnyire valamilyen nagyléptékű evolúciós történetet
állítanak előtérbe, ahol az egyedi különbségek mögött genetikai variánsokat tételezünk
fel, és úgy gondoljuk, hogy valahol meg kell magyaráznunk az adaptív funkciók
kialakulását és a patológiában a kórformát valamilyen sajátos és egyéni változat
túllövésével. Az 2.1. táblázat ezt a gondolatmenetet mutatja.
2.1. táblázat. A mentális betegségek disztális okainak kutatási logikája
Köznapi változat Pszichopatológiai mechanizmus
Kritikus helyzetek (elválasztás, serdülés) kritikus helyzetektúlértékelődése
Kulcsélmények genetikai változatokaz érzékenységben
Egyéni különbségek patológiás személyiség(pl. szenvedélyes
játékos)
Szokványos változatok (adaptív félelem,
kalandkeresés) kórforma (pl. addikció)
Az oszlopok mutatják a feltételezett általános mechanizmusok mintegy történeti értelmezését,
a vízszintes tengelyen az egyes sorokban a cellák közötti viszony pedig,
a köznapi változat és a kórforma viszonyát.
Ennek a gondolatmenetnek nem a részletes történetét adom meg itt, hanem
egyes fontos állomásait értelmezem.
2.1. A mentális betegség mint disszolúció. Jackson jelentősége
Az evolúciós pszichopatológiai gondolkodás egyik kulcsfogalma az evolúcióval
szembeállított disszolúció, illetve az idegrendszer működésének Herbert Spencerre
emlékeztető, sőt tőle átvett (Wiest, 2012) hierarchikus, progresszív felfogása, amelyben
a magasabb és alacsonyabb részek között valamiféle alárendelési viszony lenne,
miközben a magasabb részek gátlásos kontrollt gyakorolnak az alacsonyabb részek
fölött. Jól ismerjük, hogy John Hughlings Jacksonnak (1835–1911) nagy jelentősége
volt a modern neurológia kialakulásában. Jackson kiváló klinikai megfi gyelő s igen
termékeny szerző, aki az epilepsziák leírására, az afáziák szimptomológiájára mindmáig
érvényes megoldásokat adott. Emellett azonban elméleti szintetizátor is volt,
aki javarészt Herbert Spencer hatása alatt az idegrendszer evolúciós alapú hierarchikus
elméletét próbálta kidolgozni. 1884-ben megjelent híres Croonian előadásai az
idegrendszer evolúciójáról és disszolúciójáról bemutatják ezt a befolyásos elméletet.
Spencertől veszi át azt a gondolatot, hogy maga az evolúció fokozatos diszkrimináció
és szerves alkotás, s azt is, hogy a disszolúció az evolúció ellentéte. Mint
Roger Smith (1992) rámutatott, Jackson hozzáállása két felfogás kombinációja: az
egyik a spenceri képalkotás az evolúció mint fokozatos kibontakozás menetéről, a
másik pedig az a köznapi elképzelés, hogy a gátlás valójában impulzusaink feletti
ellenőrzést jelent. A gátlás lesz az a folyamat, amely révén a magasabb struktúrák
ellenőrzik az alacsonyabbakat. Ezt a hozzáállást kapcsolja össze Jackson a klinikus
fi nom megfi gyelésével.
„Az evolúció doktrínája minden nap újabb hívekre tesz szert. Nem pusztán a
darwinizmus szinonimája ez. Herbert Spencer mindenféle jelenségre alkalmazza.
Az orvosok számára az a legfontosabb, ahogyan az idegrendszerre értelmezi. Régóta
úgy gondoltam, hogy az idegrendszer betegségeinek vizsgálatában nagy segítséget
kapnánk abból, ha az evolúció megfordítottjaként értelmeznénk ezeket a zavarokat,
vagyis disszolúcióként. A disszolúció kifejezést Spencertől vettem át mint az evolúciós
folyamat ellentétét. A téma kidolgozása hosszú évek óta folyik [itt egy hosszú
listát ad előfutárairól Belltől Ribot-ig]… Az evolúcióból indulok ki, és csak a legkiugróbb
dolgokkal foglalkozom, azt mondva, hogy meghatározott sorrendű felfelé
emelkedésről van szó. Három állítást teszek lényegében ugyanarról a dologról.
1. Az evolúció a szervezettől a kevésbé szervezett felé haladás – vagyis a legalacsonyabb
jól szervezett központoktól, a legmagasabb kevésbé szervezett
központokig halad. Másként fogalmazva, olyan folyamatoktól, amelyek
viszonylag jól szervezettek születéskor, a magasabb központokig, amelyek
folytonosan szerveződnek az élet során.
2. Az evolúció a legegyszerűbbtől a legbonyolultabbig való áthaladás, ismét az
alacsonyabb központoktól a magasabbak felé...
3. Az evolúció átmenetet jelent a legautomatikusabbtól a legszándékosabbig.
A hármas következtetés az, hogy a legmagasabb központok, melyek az idegi evolúció
csúcsát jelentik, s melyek »az elme szervét« adják, vagy a tudat fi zikai alapjait, a
legkevésbé szervezettek, a legösszetettebbek és a leginkább szándékalapúak… Mivel
a disszolúció az éppen elemzett evolúciós folyamat megfordítottja, keveset kell itt
mondani róla. Visszafejlődés ez; »elemekre bontás«, amely a kevésbé szervezettől, a
komplextől és a szándékostól a szervezett, az egyszerű és az automatikus irányába halad.
Mivel a disszolúció részleges, minden esete kétarcú. Az idegrendszeri zavarok tünettana
kettős természetű, minden esetben van egy negatív és egy pozitív elem. Mivel
az evolúció nem fordul meg teljesen, ezért bizonyos evolúciós szint megmarad… Szerintem
a betegség a disszolúciónak megfelelően pusztán negatív mentális tüneteket
produkál. Minden kidolgozott pozitív mentális tünet (illúziók, hallucinációk, téveseszmék
és furcsa viselkedés, furcsa magatartás) olyan idegi elemek tevékenységének
eredménye, amelyeket nem érintett semmiféle kórfolyamat, s melyek az alacsonyabb
evolúciós szint működései… A különböző elmebajtípusok a legmagasabb központok
különböző lokális disszolúcióinak felelnek meg.” (Jackson, 1884, 554–556.)
Jackson felfogásában az idegrendszerben három hierarchikusan szervezett szint
van. A legalacsonyabb a gerincvelő, amelyet a középagy követ, s a legmagasabb az
agykéreg, mely az akaratlagos szerveződésnek felel meg. Az akaratlagosság skáláján
felfelé menve kevésbé szigorú és nyitottabb szerveződéshez jutunk. A magasabb
szintek kevésbé predetermináltak, és ugyanakkor gátló hatásuk van az alacsonyabb
szintekre. A magasabb szintek sérülésénél az alacsonyabb szintek felszabadulnak a
magasabb szintek gátló hatása alól, és az utóbbiaknak megfelelő viselkedési szintre
jutunk vissza. Minél magasabb a szerveződési szint, a viselkedést annál kevesebb
korlát és annál nagyobb szabadság jellemzi. Mindez az egyéni fejlődés során is kibontakozást
jelent. Máig is Jackson-elvnek nevezzük azt a gondolatot, hogy a felbomlás
során először a legmagasabb funkciók sérülnek. Ahogy Young (1970, 199) jellemzi
Jacksont: „Spencer alapelve a folytonosságról és az evolúcióról Jackson számára egy
egyszerű és következetes változó rendszert nyújtott arra, hogy meghatározza az élmény,
gondolkodás és viselkedés fi ziológiai és pszichológiai összetevőit: a benyomások
vagy érzékletek és a mozgások ezek. Minden bonyolult mentális jelenség ezekből
az egyszerű elemekből épül fel a legegyszerűbb refl extől a legkifi nomultabb gondolatokig
és érzelmekig, és minden működést és képességet meg tudunk ezekkel magyarázni.”
Ahogy Meares (1999, 1851) mai értelmezésben fogalmaz, Jackson felfogását
az agyról és a patológiáról alapvetően befolyásolja a hierarchikus gondolatmenet.
„Jackson a központi idegrendszert az evolúciós történetet tükröző hierarchikus szerveződéssel
képzeli el. A legalacsonyabb, a középső és a legmagasabb központok kifejezéseket
tulajdonnévként használta az evolúciós szintek jelölésére. Ahogy lefelé
haladunk a szinteken, egyre nagyobb integrációt és koordinációt találunk a szenzomotoros
leképezésre. A legmagasabb összehangolás, mely a legnagyobb akaratlagos
ellenőrzést jelenti, a prefrontális tevékenység függvénye. A Self ennek a legmagasabb
tudatossági szintnek a megjelenése”, és ezt a legkönnyebb elveszíteni.
Jackson munkája nem pusztán történeti érdekességű az idegtudományban sem.
Számos kérdésben úgy alkalmazta spekulatívan az az evolúciós víziót, hogy az
mindmáig releváns maradt. Mint Wiest (2011) történeti esszéje rámutat, ez a hierarchiafelfogás
világosan szemben áll például a Lashley és Hebb követői képviselte
mellérendelt neurális háló szervezéssel. Az evolúciós Jackson hármassága jelenik
meg például McLean (1990) triunális agymodelljében, mely mint Wiest (2011) öszszefoglalja,
számos evolúciós pszchiátriai elképzelés alapját képezi, megengedve az
alrendszerek közötti konfl iktusokat. Speciálisabb kérdésekben is megjelenik Jackson
hatása. Az afáziát például úgy elemzi, hogy megkülönbözteti a kéreg alatti érzelmi
és a kérgi szándékos szerveződésű propozicionális nyelvet. Ezt a megközelítést
még 1968-ban is relevánsnak találta Frieda Goldman-Eisler, aki megkülönböztette
az érzelemalapú beszédszerveződést, ahol a szapora lélegzetvétel a jellemző, és a
spontán beszéd kognitív habozásait, amelyek kérgi eredetűek. Jackson gondolatai
a pozitív és negatív tünetekről még a mai szkizofréniakutatásban is megjelennek.
Jackson klinikai hatása is azonnali volt, s tartósnak bizonyult. Saját korában
AngliábanMaudsley (1883) a kontrollvesztés egész eszmerendszerét a viktoriánus
erkölcs közegébe helyezve patológiás magyarázattá tette. A francia Th éodule Ribot
(1894; 1895; 1896; 1910) egész könyvsorozatot publikált a fi gyelem, az akarat, az
emlékezet zavarairól, ahol a zavarokat mint a normális viselkedés dezintegrációját
mutatja be, Jackson szemléletét követve. A dezintegrációban mindig az újabb, fi atalabb
szerzemények tűnnek el, s ezek a leglabilisibbak. Az „újak és fi atalabbak” Ribot
számára egyik oldalon evolúciósan újat jelent, a másik oldalon viszont élettörténetileg
újabbat. Ribot mutatott rá például arra, hogy trauma utáni retrográd amnéziánál
a legújabb emlékek tűnnek el. Többnyelvűek afáziájánál pedig az utoljára elsajátított
nyelv tűnne el először. A neuropszichológiában ezt szoktuk azóta is Ribot-elvnek nevezni.
Ribot felfogásában a pszichológiai leépülés a pszichológiai fejlődés fordított
útja. Ebben a hierarchikus szemléletben a személyiség a legmagasabb összehangolási
szinthez tartozik, és a disszociatív személyiségzavarokat mint a legmagasabb agyi
összehangolási szint zavarait kell értelmeznünk.
Jackson gondolatai a 20. századi pszichológia egészében is nagy szerepet játszottak.
A nemzedékkel későbbi francia pszichiáter és pszichológus Pierre Janet
(1923,1928) gondolatait is ez irányítja a magatartás szerveződési szintjeiről. Janet
felfogásában a magatartás lesz az a kategória, amely magában foglalja az ember
tényleges mozgásos viselkedését és szimbolikus formáit is. A magatartás legmagasabb
szintjeihez az önmagunknak mondott elbeszélések révén egy sajátos, igen
modernnek tűnő narratív organizációt sorol. Janet felfogásában a disszociációk úgy
jelennek meg, mint a szerveződési szintek közötti kapcsolat zavarai.
Jackson hatása megjelenik Freud (1977; 1990) munkásságában is. A pszichoanalízis
gondolatmenetében oly központi szerepet játszó topográfi ának nem is triviális
kapcsolata van Jackson felfogásával. Az ösztön-én, az én és a felettes én közötti
viszony sajátos hierarchiaként is felfogható. Egyáltalán nem véletlen, hogy a mai
neuropszichológiai értelmezések száz évvel Freud után megpróbálják valahogyan
különböző kéreg alatti, prefrontális és kérgi szerveződésekhez kapcsolni ezt a hármas
szerveződést (Kandel, 2006; 2011; 2012; Pléh, 2011). Újra felmerül az a kissé leegyszerűsítő
törekvés, hogy a freudi topográfi a megfelelőit találják meg az idegtudományban.
Solms (2004) egy sokat vitatott koncepció keretében amellett érvel, hogy
az agytörzs és a limbikus rendszer felelne meg az ösztön-énnek, a hátsó kérgi részek a
világ leképezésével az énnek, a prefrontális ventrális területek pedig a felettes énnek.
Sokan mutatják be e felfogás naivitását. Naccache (2006) és Laurent (2010) rámutat,
hogy az ösztönhatások, a késztetési rendszer dinamikája vagy a prefrontális kontroll
értelmezhető pszichoanalitikus fogalomrendszerek beemelése nélkül is. Stora (2006)
pedig azt mutatja be, hogy igazából a topográfi ailag értelmező pszichoanalitikus
szerzők hivatkozta Damasio (1996) vagy Ledoux (1996) motivációs leképezéseiben a
kérgi és kéregalatti rendszerek közötti dinamika valósul meg, ami kizárja az ösztönén
egyszerű kéreg alá száműzését. Másrészt a mai idegtudományi adatok alapján a
prefrontális területek tekinthetőek akár az adaptív én területének is, nemcsak a gátlóbüntető
felettes én lokalizációjának (Buser, 2005; Naccache, 2006).
A pszichoanalízisben oly központi szerepet játszó magatartási mechanizmusok
vagy védekezési mechanizmusok (Anna Freud, 1994) kronológiailag értelmezett
típusai is Jackson gondolatmenetének köszönhetőek. Ilyen például a fi xáció és a
regresszió fogalma, melyek közül különösen a regresszió jacksoni ihletésű (Goldstein,
1995; Wiest, 2012). A kibontakozó viselkedési formák a mentális életben is
mindig megőrzik az alacsonyabb vagy korábbi szerveződéseket. Ennek eredményeként
lehetséges egyáltalán, hogy visszatérjünk korábbi működésekhez. A regresszió
azt mutatja a mentális szerveződés szintjén, amit a disszolúció Jackson számára az
idegrendszeri szerveződésben. A magasabb szintek gátlása alól felszabadulva az alacsonyabb
szinten szerveződött működésről kiderült, hogy a magasabb szintre lépve
nem tűnt el, ott van. Hermann Imre (1946) Goldstein (1995) munkája előtt fél évszázaddal
külön tanulmányt szentelt annak, hogy megmutassa, milyen szerepe volt
e gondolatnak a freudi szemlélet kialakulásában.
2.2. A degenerációs gondolat és az eugenika születése
Éppen a pszichológiai vonások tekintetében kapcsolódik össze viszonylag korán,
már az 1880-as években a kibontakozó genetikával az evolúciós gondolatban központi
egyéni különbségek előtérbe állítása. A pszichológiatörténet egészében kiemelkedő
szerepet játszó Francis Galton (1869; 1883) sajátos logikával vizsgálni
kezdte az emberek egyéni különbségeit. Ennek a logikának van néhány olyan vonása,
amelyek révén máig is Galton-paradigmaként emlegetjük őket. Íme, ezek a fontosabb
tulajdonságok:
1. Az emberi teljesítmény variabilitása mögött egy központi tényező kereshető.
Ezt nevezi a későbbi pszichológia az intelligencia G-faktorának.
2. A mentális különbségek alapvetően öröklött eredetűek.
3. Öröklés és környezet (Nature and Nurture) additíven, összegződve határozzameg
a viselkedést és a teljesítményt.
4. A társadalom kötelessége, hogy javítsa saját genetikai felkészültségét annak
révén, hogy elősegíti a jobb változatok nagyobb szaporodását.
Számos könnyen bírálható mozzanata van ennek az általános felfogásnak. Az egyik
ilyen, ahogy McLaff erty (2006) megfogalmazza, az additív mozzanat. Az additív
mozzanat ugyanis passzív szervezetet képzel el, amelyre befolyást gyakorol a környezet,
és nem gondolja azt, hogy magának a szervezetnek jellegzetes erőfeszítései
vannak, amelyek a környezet reakcióit befolyásolják. Gondoljunk csak a mosolygó
gyermek látványára adott környezeti reakciókra és ennek visszahatására.
Egy másik gond az univerzalitás feltételezése. A Galton-modell képviselői úgy
gondolják, hogy mindez mindenre érvényes, nemcsak az intelligenciára, hanem a
pszichoticitásra, a neuroticitásra és így tovább. Mindazokra a jól ismert elméletekre
kell itt gondolni, amelyek a 20. század közepén, például Eysenck (1947) munkáiban
megmutatják, hogy milyen mértékig lehet minden emberi vonás viselkedésgenetikai
elemzés tárgya. Mindennek sajátos következményei lesznek a 20. században,
amikor becsléseket tesznek az öröklés és környezet hatására. Például Cyril Burt
(1958) egy közel fél évszázados munka konklúziójaként hangsúlyozza, hogy az
öröklés viszonylagos adaléka kb. 80%, a környezeté 20%. A különbségeket ugyanis
az asszortatív szaporodás is fenntartja: az okosak okosakkal házasodnak.
Az evolúciós gondolat és a viselkedésgenetika kezdeteinek összekapcsolása három
nézőpontból érdekes az evolúciós patológia eredetének megértése szempontjából.
Az egyik az ikerkutatások eszméje. A másik a degeneratív betegségek problémája,
a harmadik pedig az ehhez kapcsolódó eugenikai program.
Galton az 1860-as években élettörténeti módszereket használva próbálta igazolni
azt, hogy a képességek különbözőségei jellegzetesen öröklődnek. Nagy emberek
családjait vizsgálta, feltételezve, hogy az élettörténetekből rekonstruálható családi
hatások valójában az öröklést tükrözik. Ezek a kutatások nagy szerepet játszanak az
élettörténeti módszer bevezetésében a pszichológiába, ugyanakkor számos gond is
rejlik mögöttük. Mint sokan gúnyolódva kiemelik, ez a pszichológia egyik legroszszabbul
dokumentált nagyhatású kutatása (Fancher, 2001). Az egyik gond az öröklés
túlhangsúlyozása. Galton a családi gyakoriságok előfordulása alapján egyszerűen arra
Mesko_1.indd 44 2014.10.06. 10:05:13
???? 45 ????
AZ EVOLÚCIÓS PSZICHOPATOLÓGIA TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI
a konklúzióra jut, hogy a képességek igazából öröklött természetűek. Már saját korában
egy riválisa azonban kimutatja, hogy számos környezeti tényező van. Például a
vallás, a klíma, a társadalmi tolerancia, amelyek legalább ugyanilyen erővel magyarázzák
a tudományos kiválóságot. Ez a két felfogás azóta is küzd egymással, mint Simonton
(1994; 2002) kiváló összefoglaló munkái is mutatják. Máig is küzdünk azzal
például, hogy milyen nagy szerepe van a tudományos tehetség alakulásában a perifériának.
Miért van az, hogy Skóciából sokkal több tudós származik, mint Anglia középső
részeiből? Vagy miért van az Magyarországon, hogy a tudományos teljesítmény
kialakulásában szintén olyan nagy szerepe van a perifériás területeknek, azoknak a
kulturális és nyelvi hatásoknak, amelyek például a felvidék keleti részén vagy Erdély
bizonyos területeinjellemzőek, és kiemelkedő tudományos teljesítményre vezetnek?
Galton feltehetően a kritikák hatására is, de saját józan eszét is követve hamarosan
áttér az ikerkutatási módszerekre. Ő vezeti be először a viselkedés elemzésével
összekapcsolt ikerkutatást, amely azóta az evolúciós pszichológia és a viselkedésgenetika
és így az evolúciós pszichopatológia egyik központi módszerévé vált.
Galtontól származik az a felismerés is, hogy – mai szempontból fogalmazva –
a modern társadalom olyan evolúciós fülkéket teremt, amelyek megakadályozzák a
természetes szelekció működését. Észre kell vennünk ezt a folyamatot és ellensúlyoznunk
kell. A természetes szelekció kiiktatása óriási veszélyeket jelent a genetikai
állományra nézve, miként a mesterséges szelekció gyakorlatából ismerjük. Fontos
tudnunk azonban, hogy miközben ez a gondolatmenet a pszichopatológiában a
degenerációs eszmerendszer kiindulópontja, egyáltalán nem szükségszerűen kapcsolódik
hozzá egyfajta társadalmi arisztokratizmus, amelyet később hajlamosak
vagyunk belevetíteni. Galton számára a genetikai állomány megőrzése nem azt az
eszmét jelenti, hogy mindenképpen az alacsonyabb rétegek lennének jobban felelősek
a degenerációért.
„A civilizáció eredménye, hogy csökkenti a természetes szelekció törvényének szigorú
alkalmazását. Megőrzi a gyenge életeket, melyek barbár földeken eltűntek volna.
A jómódú család beteges gyermekeinek nagyobb az esélyük az életben maradásra és
utódok felnevelésére, mint a szegények gyermekeinek. Akárcsak a testben, az elmében
isa civilizált társadalomban a pénz belép a természetes szelekció folyamatába, és annak
jogos áldozatainak egy részét megmenti. A jómód természetessé teszi az őrületet, akárcsak
a rövidlátást. Nincs határa annak, hogy a test és lélek beteg tendenciája mennyire
halmozódik fel egy olyan országban, ahol az elsőszülöttségi törvény általános volt, s
ahol a gazdagságot jobban értékelték, mint a személyes erényeket… Az apa átlagosan
természete felét örökíti át, a nagyapa egynegyedét, a dédapa egynyolcadát, lépésenként,
mértani arányban igen gyorsan csökken az adalék. Vagyis aki azt hirdeti, hogy
egy normann bárótól származik, aki huszonhat nemzedékkel ezelőtt Hódító Vilmost
kísérte, igen kis mértékben részesedik a báró hatásában.” (Galton, 1869, 157–158.)
Amint a baloldali gondolat és a darwinizmus kapcsolatát vizsgáló kiváló könyvében
Stack (2003, 132.) összefoglalja, a 19. század végére olyan helyzet jött létre, ahol
ez a degenerációs félelem összekapcsolódott a genetika kezdeteivel, és nem nyújtottak
valamiféle rózsaszín képet. A degeneráció problémáját fokozatosan összekapcsolják
az alsóbb rétegek sorsával és szaporaságával. „Weisman munkái, valamint az
újra felfedezett Mendel, összekombinálva a századvég kulturális degenerációs félelmével,
arra vezetett, hogy egyre kisebb tér maradt a környezetelvű magyarázatokra,
s felerősödtek az öröklött magyarázatok… Az egyenlőség és a környezetelvűség optimista
napirendje a múlté volt.”
Mindez igen jellegzetes belső logikával vezetett egy sajátos patológiás képhez.
A patológiás kép lényege az, hogy a beltenyészet, illetve a természetes szelekciót
kompenzáló gazdagság – majd később a szociálpolitika – degenerációhoz vezet,
az alacsonyabb működési szintű egyedek felszaporodásához. Később fog ez
egyfajta negatív társadalmi felhangot kapni azzal, hogy az alacsonyabb rétegek
a szociálpolitika révén túl nagy túlélési eséllyel rendelkeznének, és ettől romlana
a génállományunk. Galton és követője, Pearson logikája az volt, hogy ha igaz,
hogy az ember különleges képessége, az intelligencia öröklött ellenőrzés alatt van,
s az intelligenciában az emberekben meglévő különbségeket mérni tudjuk, akkor
erkölcsi kötelességünk a beavatkozás, hogy az emberiség átlagos képességeit
javítsuk. Mivel a buták és az okosak aránya a normális eloszlásban rögzítve van,
s ez genetikai eredetű, az egyetlen módszer az eugenika, amely Galton számára
elsősorban pozitív beavatkozást jelent. A társadalomnak minden rendelkezésére
álló eszközzel javítania kell a génállományt. Galton 1904-ben, egy késői szintézisében
az amerikai szociológusok számára, a következőképpen fogalmazza meg ezt
a programot:
„Ennek révén azok az emberek, akik olyan képességű osztályba tartoznak, amely
ma nagyon ritka, gyakoribbá válnak, mivel megnövekedett az a szint, amiből kiemelkednek.
Az eugenika célja az, hogy a számarányoknál jobban járuljanak hozzá
a hasznos rétegek a közösségben a továbbéléshez. Ehhez az alábbiakra van szükség:
1. Terjeszteni kell a genetikai tudást.
2. Történelmileg érdemes kimutatni, hogy a különböző rétegek hogyan járultak
hozzá régen és ma a társadalom jólétéhez. Jó okunk van azt hinni, hogy a nemzeti
siker vagy bukás ezzel van kapcsolatban.
3. Szisztematikusan meg kell vizsgálni, hogy hogyan jöttek létre nagy és sikeres
családok.
4. A házassággal kapcsolatos vizsgálódások. Ha a társadalom az eugenikai
szempontból nemkívánatos házasságokat megakadályozná, vagy olyan lenézően
foglalkozna velük, mint az unokatestvér-házasságokkal, akkor kevés ilyen házasság
köttetne.”
Galton valójában azt szerette volna, hogy a jó genetikai potenciálúak hamar nősüljenek,
és sok gyerekük legyen.
Galton követője, Pearson azonban, mint az eugenikai tanszék vezetője, már világos
társadalmi programot fogalmazott meg:
„Éppenséggel arról van szó, hogy a vezető osztályok kevés gyereket produkálnak,
s a jobbítás az oktatási rendszer javításával nem érhető el; nem vesszük észre, hogy a
modern nemzetek közötti harcban az államok hátterét adó pszichológiai jellemzők
nem az otthon, az iskola vagy az egyetem termékei. Velünk születnek, s az utóbbi 40
évben a nemzet értelmiségi rétegei a jómód vagy a kényelemszeretet miatt ellustulva
vagy egy téves életmódot követve nem adtak megfelelő arányban olyan férfi akat,
akik birodalmunk egyre nagyobb munkaigényét kielégítenék… Az egyetlen lehetséges
javítás, hogy a közösségben megváltoztatjuk a jó és rossz állomány arányát.”
(Pearson, 1903, 207.)
Bár Galton és Pearson mentális zavarokkal nemigen foglalkozott eugenikai keretben,
állatorvosi lovuk, a rövidlátás genetikai eredetű halmozódása megnyitotta az
utat a mentális zavarok későbbi eugenikai értelmezése felé.
Az emigráció és az első világháború hatásaként az eredeti evolúciós gondolatmenetben
meglehetősen erősen jelenlévő faji hierarchia gondolata, ahol a fehér
ember állt legfelül, fokozatosan kiváltódik a genetikai veszélyeztetettség egy országok
közötti versenyhez kapcsolt eszményével. Az eugenikai gyakorlat nemcsak az
1930-as évek hitleri Németországában jelenik meg, hanem a fogyatékosok, például
a gyengeelméjűek és a mentális betegek sterilizációjával és a szelektív bevándorlási
elvekkel számos országban a genetikai romlás kiegyenlítőjévé vált, kezdve Indiana
állam 1909-ben hozott sterilizációs törvényeivel. Goddard amerikai pszichológus
rendkívül sokat publikált a családi fogyatékosság halmozódásáról. Ő volt az első,
aki a híres Kalikakcsalád történetében bemutatja, hogy milyen mértékű lehet a fogyatékosság
halmozódása. New York-i bevándorlók (később azzal védekezett, hogy
csak a IV. osztályon utazó bevándorlók) csoportjait vizsgálva azt mutatja ki, hogy a
kicsit is keletibbek között nagyon gyakori a fogyatékosság. Az ő beszámolója szerint
a zsidók 83%-a, a magyarok 80%-a, az olaszok 79%-a, az oroszok 80%-a értelmi fogyatékos
(Goddard, 1914). Ezek a gondolatrendszerek vezettek az 1920-as években
az Egyesült Államokban a szelektív bevándorlási kvótákhoz. Ennek vitriolos szakmai
bírálatát adja sokat vitatott könyvében Gould (1999).
Létrejött tehát egy olyan elképzelés, amely a fogyatékosságok, az alacsony teljesítmény,
a különböző betegségek genetikai meghatározottságából indul ki, s erre
alapozva próbál eugenetikai beavatkozást bevezetni. Az evolúciós pszichopatológia
szempontjából ennek a logikai érdekessége az, hogy először az értelmi képességek
tekintetében jelenik meg az a határozott felfogás, amely az egyéni változatok genetikailag
meghatározott szélsőséges formáit teszi felelőssé a betegségekért. Tudjuk jól,
hogy azután a 20. században hogyan terjed ez ki az értelmi fogyatékosság mellett
más betegségtípusok elemzésére is. Arra fontos emlékeznünk, hogy ez az egész gondolat
már a 19. század végén itt van, és akkor még egy igen őszinte „fajtanemesítő”
szándék is kapcsolódik hozzá.
2.3. A rekapitulációs eszme
Magának az evolúciós pszichopatológiai hagyománynak egy sajátos felfogása Freud
elképzelése. Mint Sulloway (1987) is rámutat, Freudnál a lágy funkcionális lelkibetegség-
felfogás mögött egy nagyon határozott racionális evolúciós felfogás rejlik.
Leíró szinten azt lehetne mondani, hogy a pszichoanalitikus gondolatmenetben
evolúciósan előkészített mentális életünkben mintegy kulcsélményeket nyújtva
válhatnak patogénné az egyéni tapasztalatok. Ebben a gondolatmenetben az egyik
fontos evolúciós és patológiai szempontból is jelentős gondolat a magatartási kontinuumelképzelése.
Nincs éles határ normális és kóros között, és mindannyian ugyanazokkal
a magatartási mechanizmusokkal gazdálkodunk. A mai evolúciós pszichopatológiaezt
az utat követi, amikor a félelemből fóbiákat és szorongásos zavarokat,
az undormechanizmusokból vagy a szexuális versengésből táplálkozási zavarokat
vezet le, és így tovább.
Freud gondolatmenetének, ahogyan Sulloway részletesen elemezte, van azonban
egy másik oldala is. Mechanizmusaink egy bizonyos értelemben pszichológiai
atavizmusok. Egyéni életünk mintegy megismétli a törzsfejlődés útját, és általában
egy jellegzetes fi lo-ontogenetikus replikációról van szó. Ez a gondolatmenet nem
patológiás kontextusban fogalmazódik meg először. A 19. század 60-as éveitől Ernst
Haeckel (1911) német biológus igen határozottan kibontakoztatja ezt mint rekapitulációs
elméletet. Haeckel embriológiai vizsgálódásai során jutott arra a megállapításra,
hogy bizonyos értelemben az embrió egyedfejlődése a törzsfejlődés megismétlődése.
Azóta is vitatjuk ezt, nem a tényleges értéke a fontos számunkra, hanem
hogy hogyan jelenik meg Freud közvetítésével a pszichopatológiai gondolkodásban.
Freud Haeckel hatására beszél majd szabadon az egyéni élet ödipális konfl iktusaiban
például az őshordahelyzet megismétléséről. Freud számára természetes, hogy a
prehistorikus emberi fejlődés ősmintái lesznek a megismétlődés alapjai. Jung (1990)
archetípus-gondolatmenete majd ugyanezt az eszmét fejezi ki, de már sokkal inkább
a kognitív templátok szintjén. Amikor versenyzünk az anya kegyéért az apával,
akkor jellegzetesen egy őshordahelyzetet ismétlünk meg. Mai szempontból nehéz
racionálisan értelmezni ezeket a gondolatmeneteket, különösen például Ferenczi
(1984) sokkal radikálisabb biologisztikus felfogását, amely az egyéni életen túl, az
egyéni szexuális aktusban is valamilyen ősi biológiai folyamatok, például a száraz-
földi életre való áttérés megismétlését és hasonlókat lát. Mai szemmel metaforikusan
tudjuk értelmezni ezeket. Arról van talán szó, hogy szerveződési fejlődésében
mindig hasonló problémákkal találkozik az ember. A dolog azonossága nem valamiféle
őstörténetre való visszaemlékezés azonossága lenne, hanem egy kontextus
azonossága. Minden olyan helyzetben, ahol valaki kizárólagosan tulajdonol
valamely javakat, akkor a tulajdonlásból kizártak jellegzetes lázadó viselkedéseket
mutatnak, majd mivel a lázadás csak részben sikeres, kompromisszumra próbálnak
törni. Az ödipális helyzet és az őshordahelyzet közti hasonlóság tehát nem egyszerűen
egy fi ktív emlékezeti megismétlődés, hanem egy strukturális analógia lenne.
Természetesen, az evolúciós pszichológia nagyon fontos kérdése a patológiában
az is, amint például Gilbert (1998) összefoglalója is mutatja, hogy a patológiás
mechanizmusok mennyire függenek össze azzal, hogy új helyzetekre terjesztünk ki
evolúciósan kialakult viselkedéseket. Az evolúciós pszichológia alapfeltevése szerint
bizonyos dolgok sok tízezer évvel ezelőtt kialakult adaptációk. Ezeknek az adaptációknak
eredeti érvényessége mára már nincs meg, ugyanakkor tovább működnek
más területekre kiterjedve. Nézzünk egy ártatlan példát! A Miki egér típusú fi gurák
vonzereje, mint Gould olyan szépen bemutatja, valójában az emberi babaarc iránti
preferenciák más területre való kiterjesztéséből fakad. Dan Sperber fogalmazott
meg egy olyan elméletet, amely szerint minden moduláris emberi információfeldolgozó
rendszernek van egy tulajdonképpeni és egy kiterjesztett érvényessége. Például
az arcfelismerő rendszer eredetileg arcokra működik, de természetesen karikatúrák
felismerésére is alkalmas lesz. A pszichopatológiában ez azt jelentheti, hogy számos
olyan megoldási módunk, amely eredetileg adaptív – gondoljuk csak a mérgezésektől
való félelemre, mely a kígyóktól és bizonyos ízektől való félelemben jelenik
meg –, a mai, sokkal kifi nomultabb rendszerben, ahol olyan technológiák és ingerek
körülményei között élünk, amelyekre nem voltak eredetileg kész adaptív mechanizmusaink,
túlreagáláshoz vezetnek. A patológia egyik forrása tehát az lesz, hogy a
mai élet körülményei között új ingerekre alkalmazzuk a régi megoldásokat.
2.4. A disszociációfogalom a fejlődési fogyatékosságok
értelmezésében
Az evolúciós pszichopatológia közelmúltjának, utolsó fél évszázados történetének
új fogalma a mai kognitív kutatás talán legnagyobb karriert befutott fogalma a patológia
és fogyatékosság terén a disszociáció kiterjesztett használata. A disszociatív
magyarázatok kiindulópontja a moduláris gondolatmenet. Az a hit, hogy az emberi
megismerési architektúra nagyszámú mozaikszerű alrendszerre bontható. Az egyik
az arcfelismeréssel, a másik a tárgyak felismerésével, a harmadik a történetmegér-
téssel foglalkozik. Vagyis a feladat- és területspecifi kusság nemcsak alacsony szintekre
érvényes – pl. a hangok vagy a színek világára –, hanem magas szervezettségű
folyamatokra is. Ez a koncepció többféle magyarázati keretben használja a dekompozíciót
(Pinker, 1999):
– feldolgozási modell: az egyes megismerési rendszerek egymástól függetlenül
működnek;
– idegrendszeri dekompozíció: ezeknek egymástól független agykérgi alrendszerek,
idegrendszeri modulok felelnek meg;
– fejlődési disszociáció: a fejlődés során ezek egymástól függetlenül is sérülhetnek;
– evolúciós dekompozíció: az egyes alrendszerek sajátos evolúciós nyomásokra
alakultak volna ki.
Vagyis a moduláris felfogás, miközben egy sajátos gondolkodási felépítést és működést
feltételez, egyben egy idegrendszeri szerveződésmódot is sugall, s egy ennek
megfeleltethető fejlődési elképzelés és patológiás felfogás mellett is érvel. Éppen ez
adja affi nitását a kognitív és a klinikai diszciplínák között. Számos fejlődési bírálata
is megfogalmazódott. Ezek közül a patológia számára is fontos Karmiloff -Smith
(1996) felfogása, aki szerint a területspecifi citás értelemben vett modularitás nem
kiindulópont, hanem végállapot.
Bizonyos területeken ez a felfogás nem jár szükségszerűen együtt egy kettősrendszer-
alapú gondolkodásmóddal. Az arcfelismerésnek például nincsen világos
ellentettje. Másutt azonban ez a klasszikus neuropszichológiából átvett bifurkációs
elképzelésekkel kapcsolódik össze. Olyan mintázatokat keresnek, ahol egy adott
populációnál megvan A képesség, de nincsen meg B, míg egy másik populációnál
megvan B, de nincsen meg A. Ezek a– beteg vagy fejlődési zavart mutató – csoportok
az új elképzelésben nem csupán elkülönült agyi területek kettősségének, hanem
sajátos kognitív működésmódok kettősségének is megfelelnek.
Jellegzetes példa erre a nyelvi zavarok világa, Lenneberg (1967; 1974) klasszikus
megfogalmazása óta. A modularitás a nyelv területén sokszor fogalmazódik meg
egy kettősrendszerterminológiájában. Nyelvtan és szótár régóta – a „nagymama
nyelvtana” óta – ismert kettőségét felújítva Pinker (1999; 2002a) és Clahsen (1999)
azt hangsúlyozza, hogy a nyelvtan egy készségszerű, procedurális komputációs tudás
az elemek összeszerelésére, míg a mentális szótár elemekre vonatkozó asszociatív
szerveződésű tárolórendszer lenne.
Ennek a kettősrendszer-értelmezésnek nyelvpatológiai vetülete is van. Ezek lényege,
hogy számos betegcsoportot és érintett agyi struktúrát tekintve kettős disszociáció
fi gyelhető meg: ami megy az egyiknek, nem megy a másiknak. A Broca-afázia,
a specifi kus nyelvfejlődési zavar (SLI, Specifi c Language Impairment) és a Parkin-
son-kór mind a szabályrendszernek megfelelő struktúrák sérüléséhez, a procedurális
emlékezet zavarához kapcsolódik, míg a Wernicke-afázia, a Williams-szindróma
és az Alzheimer-kór esetén inkább a deklaratív emlékezeti rendszer sérülése vezet
nyelvi zavarokhoz. Sőt számos korai felismerés szerint ezek a zavarok mendeli öröklésmenetet
követnének (Gopnik és Crago, 1991).
A fejlődési fogyatékosság szempontjából érdekes, hogy a nyelvfejlődési zavarban
a nyelvtani nehézségek mellett ép mentális szótár feltételezhető, míg a Williamsszindrómában
ennek fordítottja jellemző. Ez a mintázat tiszta és nyelvspecifi kus
disszociációkat sugall. Azt, hogy a specifi kus nyelvi zavar doktrínájának megfelelően
vannak olyan gyermekek, akiknek ép értelmi fejlődése mellett csupán a nyelvvel
van gondjuk (Pinker, 1999). A kép azonban nem mindenki szerint ilyen egyszerű,
még akkor sem, ha a nyelven belül maradunk. E látszólag könnyen értelmezhető
s a disszociációs elméletek mellett szóló kórforma pontosabb körbejárása ugyanis
számos tekintetben megkérdőjelezte ezt a könnyed dekompozíciós képet. Nem
tartható feltétel nélkül sem a „tiszta nyelvi zavar”, sem az ehhez kapcsolódó másik
pólus, az a tézis, hogy vannak, akiknek kognitív zavaraik vannak, de nincsenek nyelvi
zavaraik (Pléh és Lukács, 2001, átfogóbb értelmezési kérdésekre lásd Joanisse és
Seidenberg,1998).
***
A történeti áttekintés azt mutatja, hogy az evolúciós pszichopatológia különböző
fogalmai fél-másfél évszázada jelen vannak. Szisztematikus egybekapcsolásukat s
beillesztésüket a klinikai gondolkodás egész rendszerébe azonban a 20. század vége,
a szisztematikus evolúciós pszichológia teremti meg (1. és 11. fejezet).
  Az evolúciós pszichopatológia történeti előzményei |