Miért Amerika?
Ezt a dolgozatot kétszer elkezdtem már írni, s valahogy úgy esett, hogy mindig éppen Amerikában voltam ekkor. Kicsit elgondolkoztam rajta, hogy nem a hely teszi-e ezt velem. Az amerikai felsőoktatás a mi látszat-Amerikánkhoz képest sokkal európaibb, mivel egyes részeiben mandarinkultúra. Ágenseinek, a tanároknak, miközben a rat race-re, a támogatások, kutatási pénzek, szereplések utáni rohangálásra panaszkodnak, sokkal több idejük van elvontnak s értékcentrikusnak maradniuk, mint nálunk.
Nem fogok érvelni amellett, hogy melyik a jobb felsőoktatás, az európai vagy az amerikai. Nyilván mindkettő sokféle és megosztott, nem monolitikus. De félrevezető úgy beállítani, mintha lenne a felsőoktatásnak egyetlen üdvözítő nyugati útja. Azokban a kérdésekben például, hogy a (szociáldemokrata) ingyenes egyetem mintáját követjük-e, vagy az amerikai fizetős egyetemét, vagy hogy a többlépcsős egyetemi rendszert amerikai mintára vezetjük-e be, kétes, hogy gazdasági szakemberek és szempontok hivatottak egyedül dönteni. Itt ugyanis részben értékpreferenciákról van szó, részben pedig eltérő feltételekről. Nem azt mondom, hogy ne tanuljunk a külföldtől, csak azt, hogy semmilyen külső szakember nem mondhatja meg helyettünk, hogy mit akarjunk. Ő csak a hogyan példáit tudja megmutatni.
A továbbiakban „amerikanizáció” ürügyén kevésbé a valóságos Amerikáról, mintsem saját vágyaimról fogok beszélni. „Amerika” azért válik fontossá, mert a hivatalos oktatáspolitika úgy tesz, mintha amerikanizációt folytatna. Közben egy évtizedekkel ezelőtti amerikai felsőoktatást kísérel meg utánozni, nyilván abból a feltevésből kiindulva, hogy mindenkinek ugyanazt az utat kell követnie. Legszívesebben zöldmezős beruházásként kezelné a felsőoktatást: mindent megszüntetve hozná létre az újat. Pedig a felsőoktatási rendszer, legyen bármilyen ellenszenves is ez a vonása a radikálisok számára, mindkét mai változatában lépcsőzetesen épült ki. A változások sokszor olyan légkörben mentek végbe, ami leginkább lázadáshoz hasonlított, de valójában sosem voltak igazi zöldmezős megoldások: nem tudták eltörölni a régit, csak meghaladni. Az európai hagyományban a hegyre kivonuló lázadók és a kormányok által létrehozott új intézmények (a College de France-tól a hatvanas évek tudásgyáraiig) mind kénytelenek voltak együtt élni a meghaladni kívánt rosszal. Az amerikai megoldásban pedig a meghökkentő maguknak az intézményeknek a belső megújulási készsége. Az új nem a Harvard Egyetemek megszűnésével születik meg, hanem azzal, hogy a rivalizáció révén azok is megújulásra kényszerülnek.