Pléh Csaba
Pszichoanalízis, pszichológia és a modern irodalom

1910: Ferenczi Sándor: Lélekelemzés


„Lelkünk igazi urai azok az ösztönök, melyek az Asszony tisztátalan testéhez kötnek bennünket. Ezek ellen nem lehet lázadni: legfeljebb tudatossá tenni őket magunkban, s ezáltal kivenni méregfogaikat” – mondatja Babits egyik hősével a [Halálfiaiban][1].(Babits 1959, 210–211.)


A 20. század új magyar irodalmában nem csupán megjelenik a Monarchia századfordulós értékválsága, hanem írásmódbeli változást is eredményez. A századforduló újító magyar irodalma az ember ösztönvilágát és a gondolati világ mögötti nem tudatos meghatározókat mint témát fedezi fel. Az új nemzedék vezéreszméjévé válnak a szabadabb emberi kapcsolatok, a bonyolultabb érzelmek, az ember sokféle meghatározottsága (hogy nem csak társadalmi, hanem biológiai lény is, s hogy tudata és személyisége esendő). Ebben a folyamatban – legalábbis az ideológiák terén, hiszen az irodalom sokszor megelőzi a tudományt – kitüntetett szerepe volt annak, hogy az új irodalom s egy új tudomány, a pszichológia szinte egyszerre lépett színre. Ráadásul olyan bensőséges világban, ahol az újítók szoros kapcsolatot tartottak fenn egymással. Ebben a kapcsolatban döntő szerepe volt a [Nyugat][2]nak és kulcsfontossága az 1910-es évnek. Ekkor jelent meg ugyanis [Ferenczi Sándor][3] első összefoglaló munkája, mely az új pszichológiát a szélesebb közönség számára is érthetővé tette.

tovább »