Klytáuus

2003. október 13.

Riporter: Varga Anna

"Egy anlgaii etegyem ktuasátai szenirt nem szimát melyin serenrodbn vnanak a bteűk egy szbóan, az etegyeln ftonos dloog, hogy az eslő és az ultosó bteűk a hölyeükn lneegyek. A tböbi bteű lheet tljees össze-vabisszásagn, mgiés porbléma nlkéül oalvsahtó a szveög. Eennk oka, hogy nem ovalusnk el mniedn bteűt, hneam a szót eszgébéen."

Egy e-mail, amely szinte egész Magyarországot körbejárta, és gyakorlatilag azt bizonyítja, hogy ha egy szövegben minden szó első és utolsó betűjét helyén hagyjuk, a többit viszont összekeverjük, tökéletesen el tudjuk olvasni a szöveget. Hogyan lehetséges ez? – kérdezte Varga Anna Pléh Csaba pszichológust.

- Mi alapján tudjuk végül is helyreállítani, visszaállítani az elrontott szöveget? Két kérdés rejlik emögött a fél országot körbejárt e-mail mögött. Az egyik kérdés a rekonstrukció lehetősége, a tudatos, lassú keresztrejtvényszerű folyamat, amelynek következtében azt a betűsort, hogy „szimát”, helyreállítjuk úgy, hogy „számít”. Egyszerűen azért, mert olyan összefüggésrendszerünk volt előtte, hogy nem volt a mondatban még ige, tehát ez csak ige lehet, nem lehet úgy olvasni, hogy „szimat”. Másrészt egy tagadó kifejezés volt előtte, ugye, a „nem számít”, az egy meglehetősen gyakori fordulat és ezáltal nagyon könnyű rekonstruálni. Végül is a korrektúra, amikor javítjuk a szöveget, ezen a képességen alapul, hogy rekonstruálni tudjuk, mi is lehetett a szándék. Ez egy viszonylag lassú folyamat. Amikor viszont el van gépelve a „szerint”, és úgy van leírva, hogy „szreint”, itt valahogy úgy érezzük, hogy nem rejtvényt fejtünk, hanem eleve azt olvastuk, hogy „szerint”. Mi azt láttuk ott, hogy „szerint”, és utána döbbenünk meg, hogy „szreint”. Visszautalok a korrektúra olvasás folyamatára. A korrektúra olvasás egyik nehézsége éppen az, hogy ilyen egyszerű elütéseket nagyon nehéz észrevennünk. Azt olvassuk, aminek ott kell lennie. Tehát az olvasás folyamatában van egy előre bejósló összetevő, néhány betű alapján már következtetünk, mert a fejünkben egy nagyon gyors asszociatív hálózat van. Állandóan megpróbáljuk kiegészíteni a látottakat, és mintegy azt látjuk, aminek ott kellene lennie. Ez a gyors folyamat alapja. De hangsúlyozom ismét, itt két folyamatról van szó. Mit is kell a lassú és a gyors alatt érteni? Ezek valóságos időben behatárolható folyamatok. Amikor arról beszélünk, hogy gyors folyamat, akár a beszédmegértésben, akár az olvasásban, akkor a kiegészítések egy 2-300 milliszekundumos, vagyis nagyjából egy egyötöd másodpercnyi ablakon belül végbemennek. Ez egy rendkívül gyors idő. Ezért ezeket a kiegészítéseket nem is tudatosítjuk, amikor a „szreint”-et úgy olvasom, hogy „szerint”, nem is tudom, csak később, ha valaki rámutat, megyek vissza, hogy tényleg ott volt egy hiba. Nem is veszem észre. Tehát ez egy olyan rövid idő, hogy a tudatosítási ablak előtt van, annál rövidebb idő. A másik, a tudatos rekonstrukció, az egy jóval lassabb folyamat, 6-700 milliszekundum után történik, és olyan, mint egy rejtvényfejtés. Ez egy tudatos keresésen alapuló folyamat, megpróbálom kigondolni, hogy mi is lehetett itt. A kettőnek az eredményei ugyanazok, meglehetősen rontott szövegeket el tudunk olvasni. Azért ez nem biztatás akar lenni, hogy olyan rontva írjunk, mint ahogy ebben a példában is megpróbálják bemutatni, hogy mennyire ellenálló a nyelv. Ha nem a pszichológia, hanem a nyelvi rendszer felől nézzük, ezek a jelenségek arra utalnak, hogy a nyelv mintegy úgy terveződött, úgy alakult ki, hogy meglehetősen nagy hibatűrése legyen. Hiszen még a beszélt nyelvben is állandóan zajok vannak, erdei zajok voltak őseink életében, ma közlekedési zajok. Ilyen körülmények között is mindig vissza tudjuk állítani, vagy az esetek többségében vissza tudjuk állítani, hogy mi is volt az üzenet. Tehát egy nagymértékben redundáns kódunk van, azt lehet mondani. Egy jól informált, a rendszerrel rendelkező, ugyanazokat a szavakat és szóösszefüggéseket ismerő személy, mint amilyen a küldő, nagy eséllyel rekonstruálni tudja a szöveget. Szoktak erről számításokat végezni: az írott angol nyelvű szövegeknek a redundanciája ebben az értelemben 50 %-os, tehát a betűk felét elhagyva is rekonstruálni tudjuk, mi állt ott. Az is igaz, hogy ebből a szempontból, a redundancia szempontjából, eltérő a súlya a mássalhangzóknak és magánhangzóknak. Képzeljük el, hogy valaki csak azt látja leírva, hogy „b l k”. Ebből rekonstruálni tudja, hogy az volt a szó, hogy ablak. Viszont ha azt látja csak leírva, hogy „a a”, akkor az mindenféle dolog lehet. Maga a nyelvi kód, idézőjelben használom ezt a szót, szándékosan nagy zajtűrésre alakult ki.

- Amikor olvastam ezt az e-mailt, akkor a szöveget gond nélkül tényleg gyorsan elolvastam, viszont a tárgyán, ami egy darab szó volt, elég sokáig elbíbelődtem.

- Itt nincs támpont, nincs másik szó. Nincs olyan elvárás, hogy ige, főnév, és így tovább.

- Miért van ennyire kiemelt szerepe a szó elején és a szó végén található betűknek, hangoknak?

- A szavak közepe általában sokkal elmosódottabb észlelési szempontból. Erre egy csomó nyelv, például ilyen a magyar is, erre ráhangolódva építette fel a szótagszerkezetet és a nyomatékmegoszlást. Ezért van az első szótagon a nyomaték például. Mivel ennek révén sokkal jobban hallható. Az első szótag alapján a fejünkbe egy villámgyors keresés indul meg, hogy a fejünkben lévő szótárban a szót megtaláljuk. A szó végének a kitüntetett szerepe - ez nem minden nyelvben van így, de a magyarban teljesen nyilvánvaló - arra vezethető vissza, hogy a szó végén vannak azok a végződések, amelyek megszabják a nyelvtani szerepét. Tehát amik eldöntik, hogy ez most kabátomban vagy kabátomra, például. Ezért mondjuk így, hogy a figyelem kitüntetetten a szó elejére és a szó végére irányul. Az egyik a lexikai keresést, a szótárba való keresést irányítja, a másik pedig a nyelvtani szerep hozzárendelését.