A Magyar Tudományos Akadémia 2020 tavasszal tisztújításra készül. Itt szeretném jelezni, hogy jómagam is bejelentkeztem az elnöki címért folyó versenybe. Írásom ugyanakkor nem elnöki kampányprogram, inkább meditáció a tudomány s azon belül a tudós testület lehetőségeiről a mai társadalmi és politikai helyzetben. A vezetők választása az 1990-es évekre kialakult szokásos ügymenet része, ugyanakkor az utóbbi idők igencsak fajsúlyos eseményei, az MTA korábban megvolt, az 1970-es évektől „kétfejű sasként” emlegetett rendszere (Palkovics miniszter még a kutatási törvény 2019-es parlamenti vitájában is használta ezt a kifejezést, Országgyűlési Napló, 2019. jún. 12., 9498. o.) integritásának sérülése különleges új tétet ad az elkövetkező éveknek. Kenesei István az ÉS-ben a fenti folyamatról szenvedélyes nyomkövető írásokban számolt be (például két kardinális pontot kiemelve a törvény elfogadásakor és a pangás diagnózisakor: Szabadság, tudomány, akadémia, 2019/23., június 7., Szabadságát nem vívta ki, 2019/41., okt. 11.). Ebben a helyzetben, mint várható is volt, az akadémiai körökben megjelent az önsajnálat és a „csonka akadémia” retorika. A sebek nyalogatása helyett azonban fontosabbnak érzem azt, hogy az MTA által képviselt és szervezett tudományos közösség újra megtalálja azonosságát, társadalmi mondanivalóját, és kialakítsa új működésmódját.
Hogyan találjon vissza Széchenyi akadémiája saját testületi szelleméhez, s hogyan keresheti meg helyét a „tiszta tudós testület” a kutatási forrásokért könyöklő és sokszor kormányzati figyelemért ácsingózó világban? A tét az, hogy maga a tudósok közössége képes-e katalizálni a tudást, s vonatkoztatási pontként szolgálni részben a kutatók mint egyének, de egyben a kutatás intézményei számára is.